Ne legyenek illúzióink, a megmaradt, bekeményített arab rezsimeknek, a radikálisabb erőknek az a jó, ha a figyelem Izraelre, az izraeli–palesztin konfliktusra terelődik, és végre enyhül az „arab tavasz” fenyegető nyomása. Ez volt eddig is a taktika: a belső társadalmi, gazdasági konfliktusok elkendőzése érdekében Tel-Aviv vagy Jeruzsálem felé kellett mutogatni. Szíria korábban megakadályozta, hogy a palesztinok közvetlenül az izraeli határnál tüntessenek a Golán-fennsíkon. Libanon déli részén pedig a Hezbollah, legalábbis hallgatólagos, beleegyezése nélkül nem történhetett volna meg a határ megrohamozása. A palesztinokat megint kihasználták.

A palesztinok csak nakba-ként, katasztrófaként emlegetik Izrael állam 1948-as megalapítását. Az esemény évfordulóján, vasárnap Izrael három határán nyolc halottat és több tucat sebesültet követelő összecsapások alakultak ki

Izrael láthatóan kivár, várja az arab felbolydulás végeredményét. Pedig ha gesztusokat tenne, gyengítené a szélsőségesek és az elnyomó rezsimek érveit. Minél hamarabb válik hajlandóvá a Benjamin Netanjahu vezette kormány a kompromisszumokra (például a tárgyalások megkezdésére, a telepépítések ismételt részleges befagyasztására), annál több esélye van megakadályozni, hogy legközelebb ne pár száz, hanem pár tízezer palesztin induljon el az izraeli határ felé. Ilyen lépésekre azonban kicsi az esély.

Netanjahu valószínűleg figyelmesen fogja hallgatni Barack Obama amerikai elnök csütörtökön esedékes, az Egyesült Államok és a Közel-Kelet viszonyát újraértékelő, „Kairó 2” beszédét. (Az elsőt 2009-ben tartotta az egyiptomi fővárosban.) Ebben Obama azt fogja üzenni az arab világnak, hogy Oszama bin Laden a múlt, az arab tavasz pedig a jövő. Új izraeli–palesztin béketervet minden bizonnyal nem hirdet, most nincs partnere ehhez. Ezért is mondott le a napokban a konfliktus megoldásával megbízott elnöki kinevezett, George Mitchell.

Amikor jövő héten Netanjahu maga is beszédet mond az amerikai Kongresszusban, aligha lesz szó újraértékelésről. Egyenlőségjelet tesz majd a Hamasz és az al-Kaida közé, és minden érvvel azon lesz, hogy az ENSZ-közgyűlés szeptemberben ne szavazzon Palesztina létrehozásáról.

Amikor a tunéziaiak, az egyiptomiak és a többiek úgy döntöttek, hogy betelt a pohár, megelégelték a korrupciót, a kiszolgáltatottságot, a kilátástalanságot és nekimentek az őket vezetőknek, Izrael nem szerepelt a „megoldandó feladatok”, a forradalmakat kirobbantó okok között. Azonban jól látni például Egyiptomban, hogy a változás lassúsága és nehézsége türelmetlenséget hozott, felszínre kerültek a vallási ellentétek. A Muzulmán Testvériségnél az inkább a széleken található szalafisták is hallatják hangjukat, próbálgatják erejüket. A progresszió hiánya, a csalódottság hamar a régi ellenség, ellenségkép felé sodorhatja a tömegeket. A radikalizálódás veszélye valós, és nem valószínű, hogy a saját képességeiket is alig ismerő mérsékelt forradalmi erők képesek lennének egy ilyen fordulatot megakadályozni.

A palesztinokat eddig csak közvetetten érintette az arab tavasz. Amikor körülbelül két hónapja utcára vonultak, inkább a palesztin egységet, megosztott politikai képviseleteik kiegyezését követelték. A radikális Hamasz mögött megrezgett Szíria, a mérsékelt Fatah mögött megingott Egyiptom, a két mozgalom pedig megegyezett, és megállapodásuk már legalább két hete kitart – nem kis eredmény. Lenne tehát tér a kezdeményezésre, mielőtt a pályák újra megmerevednek.