Az Európai Unió keresztúthoz érkezett. Bár a 2008-ban kirobbant pénzügyi válság előtt is számos jel utalt rá, hogy tagországai belefáradtak a szüntelen integrációs folyamatba, a krízis mintha kényszerpályára állította volna a közösséget. Mintha fájdalmas ellentmondások közepette is, de mégiscsak megérlelődött volna a felismerés, hogy kilábolni a bajból csak „több Európával” lehet. A belső piac bővítésével, az áruk, az emberek szabad mozgásának kiteljesítésével, a nemzeti hatáskörök további feladásával.

De a válságkezelés, az adósságcsökkentéssel járó költségvetési szigor a felszínre hoz súlyos szociális feszültségeket, amelyek a szavazókat távolítják Európától. A görög, az ír majd a portugál segélyprogramok kikezdték a szolidaritást. A mindössze egyéves görög programról már ki is derült, hogy nem működik, vagyis megint a gazdag államok polgárainak zsebébe kéne nyúlni, hogy tovább hitelezzék az ígéreteit nem maradéktalanul teljesítő Athént. Hagyhatnák csődbe menni Görögországot, annak beláthatatlan következményeivel. Vagy, ahogy neves – főként német – közgazdászok szorgalmazzák, kitehetnék az eurózónából, akár Portugáliával és talán Írországgal együtt.

Angela Merkel dilemmája

Az integráció mélyítésére és az uniót összetartó szövet szétfejtésére egyszerre kényszerítő gazdasági válság hatásait felerősítették az észak-afrikai események. Az Olaszországba érkezett huszonötezer menekült megroppantotta a gyengülő bizalmat a tagországok körében, s most eljátszanak a gondolattal; vajon nem kéne-e visszalépni az emberek szabad mozgását lehetővé tevő egyik legnagyobb vívmánytól.

E kavargó mozgások középpontjában egy súlyos dilemma áll, amelynek feloldása választ adhat arra az alapkérdésre, hogy az EU merre halad tovább. E még súlyosabb dilemma lényege az, vajon Németország miként képzeli el helyét Európában. Globális szereplővé kíván-e válni, vagy minden kétkedése, vonakodása ellenére latba veti befolyását, pénzét az unió összetartására.

Az Európai Külkapcsolati Tanács (European Council on Foreign Relations) két elemzője, Ulrike Guérot és Mark Leonard szerint „az egyre erősebb és függetlenebb” Németország újragondolja az európai integrációban és a nyugati szövetségi rendszerben elfoglalt helyét. Az unióra (elsősorban az eurózónára) a versenyképességét már helyreállító saját gazdaságpolitikáját kényszeríti rá – de mindinkább kormányközi és nem közösségi keretben. A diplomáciában is maga alakítja orosz és kínai kapcsolatait – ahogy azt a Biztonsági Tanács líbiai vitája sugallta. A Moszkvával és Pekinggel voksoló Berlin pedig kétségeket ébresztett hagyományos szövetségesei körében.

Latolgatás helyett már tényként közölte a minap a belga Le Soir Berlinben járt uniós tudósítója, hogy „Németország nem ezt az uniót akarja, és ezt megmondja”. Ez részben célzás arra, mit is hallhatott a német fővárosban a pár napja odarendelt José Manuel Barroso európai bizottsági elnök, akivel a Merkel-kormány, illetve a parlamenti többség kertelés nélkül közli, hogy legföljebb pincér lehet, de az ételt a tagállamok készítik. S hozzáteszik: legjobb lenne, ha minél több hatáskör kerülne vissza a tagországokhoz, a régiókhoz, a városokhoz. Mert nem kell mindenről Brüsszelben dönteni.

Mintha ilyesmit más fővárosokból is hallani lehetne. Akkor tehát merre tovább?