Olyan időkben, amikor a jog önmaga lerombolásának eszközévé válik, és ezért sok jogász teszi fel magának a kérdést, van-e egyáltalán értelme a szakmájának, talán megmosolyogtató optimizmusnak tűnhet a jogi oktatás problémáin merengeni. Legalább három okot tudok, amiért mégis érdemes. Az első az, hogy a világot a jobb jövőbe vetett hit viszi előre, a második a jó jogászok iránti változatlan társadalmi igény, a harmadik az új felsőoktatási koncepció körül kibontakozott vita.

Kiindulásul érdemes olyan paradigmát választani, amelyben a vitázók többsége nagy valószínűséggel egyetért. E szerint a jogi oktatás célja az, hogy a szakma színvonalas művelésére alkalmas diplomásokat „termeljen” a piac felvevőképességének megfelelő mennyiségben. Ezzel kapcsolatban a következő kérdések tehetők fel: kit, mire és ki oktasson az egyetemek jogi karain.

Ami a „kit oktassunk” problémáját illeti; olyanokat, akik alkalmasak és készek a színvonalas jogi munkára. Csakhogy az alkalmassági követelmény azonnal felvet egy súlyos, nem csak a jogi képzést érintő dilemmát. Ugyanis reális becslés szerint a népesség legfeljebb húsz százaléka alkalmas felsőfokú tanulmányok eredményes folytatására. Hogyan válogassuk ki ezt a húsz százalékot? A legdemokratikusabb, ám társadalmi hatékonyságát tekintve legproblematikusabb megoldás az egyetemre való bejutás szabaddá tétele a későbbi tanulmányok során alkalmazott szigorú szelekcióval. Célszerűbbnek tűnik az előzetes kiválasztás, amelynek egyik formáját, az egyetem előtti tanulmányi eredmények és egyéb körülmények (pl. nyelvtudás) pontozását és a felvételi ponthatár központi meghatározását ma használjuk.

A tapasztalatok alapján kijelenthetjük, hogy ez a módszer – legalábbis a jogi pályára való alkalmasság tekintetében – csődöt mondott.

A jogászi szakma színvonalas művelése ugyanis a tanulással elsajátítható tételes jogi ismeretek mellett legalább azonos súllyal feltételezi a logikus gondolkodásnak, a lényeglátásnak, az összefüggések felismerésének, valamint a színvonalas önkifejezés – írás-, beszéd- és érvelési készség – képességét. Kiegészíti ezeket az ún. judícium vagy jogérzék, ami alatt azt a képességet szokták érteni, hogy a jogász gondolkodásában harmóniát tud teremteni az írott jog, a társadalmi racionalitás és a humánum követelménye között. A felvételt megelőző szelekció során e készségekről kellene az egyetemnek megbizonyosodni. Az ehhez szükséges módszerek rendelkezésünkre állnak, bár kétséges, hogy szóbeli felvételi vizsga vagy beszélgetés nélkül kellően hatékonyak-e. A jogérzék vizsgálatára pedig egyelőre nincs általánosan elfogadott metodika sem. De még e nélkül is biztos, hogy a felsorolt képességek vizsgálatára összpontosító, szóbeli vizsgával, beszélgetéssel kiegészített felvételi rendszer sokkal jobban megfelelne a szakma elvárásainak, mint a jelenlegi.

A jogászok iránti társadalmi igény felmérésénél figyelembe kell venni egyrészt azt, hogy a jogi diploma a szorosan vett jogászi szakmákon kívül számos más értelmiségi munkaterületen jól hasznosítható. Másrészt a hagyományos jogászi szakmák felvevőképessége erősen korlátozott még akkor is, ha a jogászi szabadfoglalkozás, az ügyvédség formálisan valóban teljesen szabad pálya. Amíg az állami és önkormányzati területen az elhelyezkedési lehetőségeket költségvetési korlátok szűkítik, addig az ügyvédi-jogtanácsosi karrier valós korlátja a piac.

Mit tanítsunk a leendő jogászoknak ahhoz, hogy a szakma színvonalas művelésére alkalmassá váljanak? Az elméleti válasz egyszerű: megfelelő szintű tárgyi ismeretekkel kell felvérteznünk őket és kellő szintre kell fejlesztenünk bennük az említett készségeket.

A tárgyi ismeretek tekintetében komoly nehézséget jelent a hatályos joganyag emberfeletti mérete és túlnyomórészt igen alacsony színvonala. Ez gondos és hozzáértő szelektálást tesz szükségessé. A kiválasztott anyagnak is csak egy része az, amelynek megtanulását indokolt elvárni a hallgatóktól, a nagyobb rész tekintetében az elvárás a megértés és az eligazodás kell legyen.

A másik probléma az állami bürokráciának abból a teljesen indokolatlan igényéből ered, hogy az egyetem helyett ő határozza meg, a tételes jogi tárgyak mellett milyen kiegészítő ismereteket kell az egyetemnek nyújtania, és milyen legyen ezek tételes jogi tárgyakhoz viszonyított aránya. Ennek következménye a tanrend értelmetlen túlzsúfolása a jogi munkához szükséges ismeretek kárára és a jogi karok nem jogász oktatói létszámának elképesztő felduzzasztása. Bizonyos kiegészítő ismeretekre természetesen szükség van. Hogy melyekre és milyen mélységben, ennek eldöntését rá kellene bízni az egyetemekre.

A tárgyi ismeretek mellett komoly súlyt kellene helyezni az említett készségek elsajátítására, fejlesztésére is. Ennek nyomai ugyan pl. a jogesetmegoldó gyakorlati órák formájában ma is fellelhetők, de már például az írásbeli és szóbeli kifejezés képességének fejlesztése fehér holló, holott a szakma jórészt az érvelésről szól. S ha valaki az európai versenyben is meg akarja állni a helyét, nem árt, ha minderre legalább egy idegen nyelven is képes.

És ez átvezet a harmadik kérdéshez: ki oktasson? Itt is van egy triviális válasz: az legyen egyetemi oktató, aki kellő mélységben ismeri szakterülete elméleti alapjait, gyakorlati problémáit, és képes ezeknek az ismereteknek az átadására és számonkérésére. Mindennek a gyakorlatban szerzett tapasztalatokkal kell kiegészülnie.

Az egyetemi oktatónak az elmélet és a gyakorlat területén egyaránt kettős követelményrendszerrel kell szembenéznie: tudósnak kell lennie, aki képes a hallgatókat a gyakorlatra is felkészíteni. Oktatnia kell annak minden nyűgével és fáradságával, a gyakorlati jogi munkában is részt kell vennie már csak a közismert egzisztenciális csapda miatt is, nevezetesen, hogy a munkájához szükséges színvonalú értelmiségi lét bővített újratermelése, magyarul a tisztes megélhetés érdekében feltétlenül ki kell egészítenie szégyenletes tanári jövedelmét.

Nem tudom, mindez hogy oldható meg, de egyet biztosan tudok; az országban felesleges számban működő és felesleges számú „jogászt” képző jogi karok oktatóinak jelentős része a vázolt követelményeknek nem felel meg. Rossz a kiválasztási rendszer, rossz a tananyag, nem megfelelő az oktatói gárda. Kézenfekvő tehát: a jogi oktatás – is – alapvető átalakításra szorul. Talán most jött el ennek az ideje.

A szerző az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar tiszteletbeli tanára