A szociál–liberális kormány nyolc évének egyik nagy vesztesége az volt, hogy sokakat megfosztott a reménytől, az országot baloldali és liberális értékek alapján lehet az európai közösség egyenrangú tagjává tenni. Pedig ez a közösség hasonló gondokkal küszködik, mint mi. Mind kevésbé tudja finanszírozni a jóléti államot, tartani a „szerzett” jogokat a nyugdíjaktól az oktatáson át az egészségügyig. E kérdések nálunk is „túlérettek”, megválaszolásukhoz kevés az emelt hang, a nemzeti büszkeség, s nem tesz jót az sem, ha túlhevült öntudatunkban összeveszünk mindenkivel az IMF-től Berlinig, Brüsszeltől Moszkváig.

Amikor ellenzékben Orbán Viktor a jogállamiság kereteit feszegetve mindent megakadályozott, ami e rendszerek átépítését szolgálta volna, nem csak a hatalomvágy vezérelte. Nem akarta, hogy a nagy átalakítás a baloldali–liberális kormányzat sikereként, és nem az ő jobboldali–konzervatív értékrendjementén történne meg. Végül elérte a parlamenti kétharmadot, négy évig a saját értékei alapján kormányozhat. A rá szavazó 53 százalék hitt a beígért csodában, s nem vette észre, vagy nem akarta tudomásul venni: a jobboldal sem tehetmást,mint hogy nekilát újjászervezni az országot. És az nem kellemes.

Megbukhatott itt „létező szocializmus”, válthatták egymást jobb- és baloldali kormányok, a kérdés negyven éve ugyanaz: sikerül-e megszervezni egy tiszta viszonyok között, hatékonyanműködő országot. Orbán válasza a jóléti állam általános elgyengülésére, a válság bizonytalanságára és nyomorúságára, amegroppant középosztály kérdéseire a parlamentarizmus intézményeinek visszabontása, az autoriter módszerekkel dolgozó, erős, agyonszabályozó állam. Nem a tisztán, lehetőségeinek megfelelően élő ország céljával van bajunk, hanem a módszerrel.

Olyan hatalom ez, amely együttműködés helyett vak szolgálatot követel, amely rideg akaratában eltaszít, magára haragít minden társadalmi réteget a rendvédelmi erőktől a nyugdíjasokon át a fiatal generációkig, robbanáspontig szítja a szociális feszültségeket. Csak a legutóbbi napokban ismertté vált tervekben: visszamenőleg átírni sorsokat, megvonni juttatásokat, amiért megdolgoztak, elbizonytalanítani amúgy is szűkös életeket – ez nem magyarázható semmivel, mint ahogyan az sem, hogy az egymásnak durván ellentmondó kormányzati nyilatkozatokat olvasva csak egy a biztos: ez a fanatikus akarat kaotikus is.

Munkakerülőnek nevezni egy országot, ahol nincs munka, álrokkantnak, táppénzcsalónak minősíteni a leszázalékoltakat és betegeket itt, ahol az emberek nem mernek betegállományba menni, ez politikai cinizmus. Mégis elviselhető árnak gondolhatja a kormányzat, miközben aknamezőt terít a lábunk alá. Alkotmánnyal, kétharmados törvényekkel kényszerpályára állít bármilyen erőt, amely utána a hatalom közelébe jut. Mind lehetetlenebbé teszi a párbeszédet – amire ő nem tart igényt – bármilyen leendő közhatalom és a polgárok között.

Így a politikát mind hidegebben tekintő közönségnek az orbáni módszerek miatt is növő haragja az elkerülhetetlen változások ellen fordul. Hatalomra juthat-e bárki is ezek után, aki az aknamezőn lépkedve nem kézrátételes csodát ígér, mint a Fidesz tette, hanem a valóságról beszél?