Abba kéne hagyni
A müncheni tartományi bíróság ötéves szabadságvesztésre ítélte a 91 éves John (Ivan) Demjanjukot, aki 68 évvel ezelőtt a sobibori megsemmisítő táborban tevékenykedett. A jelenlévő holokauszttúlélők és a túl nem élők hozzátartozói úgy nyilatkoznak, hogy ez az ítélet számukra egyfajta elégtételt jelent.
Ezt az érzést értem. Az én anyám is holokauszttúlélő, a mi rokonságunk jelentős részét is elpusztították, öngyötrő szenvedéllyel foglalkoztat évtizedek óta, amit az én felmenőimnek át kellett élniük, amibe bele kellett pusztulniuk. De hiába értem ezt az elégtételérzést, ez az ítélet nem nyugtat meg, hanem fölöttébb nyugtalanít. Számomra az az ítélet a megnyugtató, ami két évtizeddel ezelőtt Izraelben született. Akkor Demjanjukot felmentették.
Izraelben azzal a váddal fogták perbe Demjanjukot, hogy ő volt Treblinka hírhedten kegyetlen őre, a „Rettegett Iván”. Ezért ítélték halálra, felsőbb fokon pedig azért mentették fel, mert nem tudták minden kétséget kizáróan bizonyítani, hogy ez az Iván azonos a rettegettel. A halálbüntetést ellenzem (amiben ez az eset is megerősít), de azon kívül bármilyen súlyos ítélet helyénvaló lett volna, ha bebizonyosodik, hogy „Rettegett Iván” áll a bíróság előtt. De nem bizonyosodott be. Nem fogjuk már megtudni soha, hogy ő volt-e, vagy sem.
Sokan keserűen csalódtak, amikor Demjanjukot felmentették. Ez meg nem gondolt csalódás volt. Mert, ha meggondoljuk a dolgot: lehet-e az ipari népirtás túlélői és az áldozatok hozzátartozói számára megnyugtatóbb és kívánatosabb, mint annak a civilizációnak a megerősödése, melyben ártatlan emberek bármilyen célból történő szándékos megölése lehetetlenné válik? És mi jelezhetné jobban e civilizáció megerősödését, mint az, hogy a legszörnyűbb bűnökért sem lehet elítélni az e bűnök által legközelebbről érintett országban sem azt, akinek a bűnössége nem bizonyos, akinek az ártatlansága lehetséges? Hogy mi a fontosabb, a bűnös megbüntetése, vagy az ártatlan meg nem büntetése – ez alapvető civilizációs választóvonal, s nem kétséges, hogy melyik oldalán állnak azok, akik az iparosított népirtás tanulságát fölfogták.
A müncheni bíróság bizonyítva látja, hogy Demjanjuk őr volt egy megsemmisítő táborban, de egyetlen konkrét bűncselekményt sem tudtak a terhére róni. Az államügyész ezt mondja: „Demjanjuk ott volt a haláltáborban és részt vett a gyilkosságokban, már csak azt nem tudjuk, milyen módon, milyen minőségben. (...) De itt nem részletkérdésekről van szó, hanem arról, hogy Demjanjuk a gyilkológépezet része volt”. Az emberiség elleni bűncselekmény elkövetéséhez ennyi valóban elég. Csakhogy van itt egy olyan végletes körülmény, amit muszáj felmentésként elfogadni. Tudniillik Demjanjuk azon szovjet hadifoglyok közé tartozott, akiket az SS választás elé állított: a népirtó gépezet részeivé válnak, vagy meghalnak. Sokan haltak meg így. Morálisan elvárhatja a halál választását az, aki biztos mer lenni abban, hogy ő képes lett volna rá, de azt a jogérzékemmel nem tudom egyeztetni, hogy a halál választása jogilag is elvárható, az élet választása pedig büntethető legyen. Elítélni valakit azért, mert egy iszonyatos választási kényszerben nem a halált választotta – ez ép jogérzékkel nem jelenthet elégtételt, megnyugvást senkinek.
S ha a jogérzékünktől jelenthetne, akkor is... Az ítélethirdetés után a kerekes székéhez-ágyához láncolt agg embert, aki nem ismert el és nem bánt meg semmit, szabadon engedték. A börtönbüntetését egészségi állapotára való tekintettel felfüggesztették. Hol itt az elégtétel?
Ideje tudomásul venni, hogy a büntethetőség biológia lehetőségeinek nagyjából a végére értünk. Olyan kevés bűnös életéből maradt olyan kevés idő s a bizonyítás lehetőségei csaknem hét évtized távolából olyan bizonytalanok, hogy most már minden per és minden büntetés méltatlan lesz az ügyhöz. Hol az a tizedik ikszét taposó elítélt, akit az állapotára való tekintettel ne kellene mentesíteni a tényleges büntetés alól?
Ez persze nem jogi szempont, formális lezárásnak nincs helye, mert elvileg fontos minden közelebbi és jövőbeli eseményre nézve, hogy az emberiség elleni bűnök elévülhetetlenek maradjanak. De a gyakorlatban a nácivadászatot az életerős vadak hiányára való tekintettel szép csöndben abba kéne most már hagyni.
