Amikor régóta meglévő utcák, terek és egyéb közterületek átnevezéséről hallok, eszembe jutnak azok a Balzac- vagy Dickens-regények, amelyek helyszíneit Párizsban vagy Londonban az azóta is változatlan utcanevek alapján megtalálhatjuk akkor is, ha az épület, amelyben a cselekmény lejátszódik, már nem áll.

De kísérelje meg csak valaki Budapesten megkeresni Jókai regényeinek helyszíneit! Utcanevek alapján nehéz dolga lesz. A mindenkori politikai rendszerek amolyan panteonnak tekintik az utcanévlistát. Holott nincs annyi utca egy városban sem, ahány ahhoz kellene, hogy az ország és a helységek minden arra érdemes személye egy-egy közterület névadója lehessen. Vegyék tudomásul az illetékesek, hogy az utcanév – adott esetben – műemlék. Emlékeztet a város történetének egyegy eseményére, valamely hely hajdani funkciójára, már nem álló épületekre. A Vár oldalában található Logodi utca a valaha ott állt Logod falut idézi. A belvárosi Bécsi utcának viszont semmi köze az osztrák fővároshoz: az egykori, Pest városától északra elterült Bécs nevű településre vezetett. A Harmincad utca egyik telkén állt a harmincad elnevezésű adónemet kezelő hivatal. Béres András kifogásolja a Kis Salétrom, Nagy Salétrom utcaneveket. Pedig mindkettő ipartörténeti emlék, hiszen azon a helyen a XVIII–XIX. században a salétromot előállító üzem működött. Több oldalon át sorolhatnám a hasonló példákat, melyek mind a múltra, a megőrzendő emlékű múltra utalnak.

Az utcanévnél sokkal hatékonyabb egy emléktábla azon a házon, amelyben az író, aművész, a közéleti személy lakott, dolgozott. Ha a kerületi iskolák vállalják az időnkénti koszorúzást, azzal sokkal több történik az illető neve megörökítése, emléke fennmaradása érdekében, mint azáltal, hogy névadója lesz egy utcának. Különösen akkor, ha olyan utcát kap valaki, amelyre nem nyílik kapu, mert olyan rövid. A Dohnányi Ernő vagy a Márkus Emília utca tipikus példája az ilyen alibi névadásnak.

Béres András cikkében „átállt szélsőjobboldali politikusnak nevezi Bajcsyt, akinek neve helyesen Bajcsy-Zsilinszky. Ő nem átálló politikus volt, aki opportunizmusból lett baloldali. Pályafutását ugyan szegedi ellenforradalmárként kezdte, de a harmincas években már szakított egykori politikai barátaival, megkísérelte útját állni a gömbösi irányzatnak. Tiltakozásul lemondott vitézi rangjáról. A negyvenes évek elején már közbenjárt a letartóztatott antifasiszták érdekében. Ő volt az egyetlen képviselő, aki az országgyűlésben szóvá tette az újvidéki vérengzést. Amellett sem berlini nagykövet, sem miniszter nem volt.

Egyebekben egyetértek Béres Andrással.

Dr. Del Medico Imre Budapest