Az olyan természetesnek tekintett, ám annál tünékenyebb és bizonytalanabb állapotokat, mint amilyen az ifjúság, az egészség, a szabadság, vagy az olyan látszólag korlátlanul rendelkezésünkre álló természeti javakat, mint az ivó- és fürdővíz, a levegő, a föld, netán az állampolgári és emberi mivoltunk szerint megillető jogokat akkor kezdjük igazán értékelni, amikor veszélybe kerülnek, megfogyatkoznak, megszűnnek, nehezen hozzáférhetővé válnak vagy már elveszítettük őket. Amivel rendelkezünk, amit elértünk, megszereztünk vagy megkaptunk, arra nem gondolunk vágyakozva. Olyan lesz számunkra, mint a levegő, amit szintén csak akkor kezdünk értékelni, amikor fogyni kezd vagy nem marad belőle semmi. Igaz, ekkor már csak egészen rövid ideig, míg heveny légszomj után be nem áll a fulladásos halál.

Úgy látszik, a „nincs” az a varázspálca, amely a hétköznapi, megszokott, szürke „van”-ból − az „ez van”-ból − lélegzetelállító csodát, a szokványos természeti környezetből elveszett paradicsomot, az értéktelennek, sivárnak látszó jelenből kincses múltat csinál. Csak akkor értjük meg – minden külön értesítés nélkül –, hogy eladdig paradicsomban (békebeli békében, szabadságban, jólétben, biztonságban, egészségben) éltünk, amikor elveszítettük e paradicsomot. Pontosabban: épp a veszteség ruházza fel az elveszített állapotot a paradicsom jelentésével. Ezzel veszi kezdetét a vágyódás a mindenkori elveszített paradicsom után.

Már a nagy Platón felfedte a vágynak ezt a természetét Lakoma című dialógusában, melyben barátaival a szerelmi szenvedélyről folytatnak eszmecserét: „mint bárki más, aki vágyódik valamire, arra vágyódik, ami nem áll a rendelkezésére, nincs jelen, nincs a birtokában, ami nem ő és aminek híjával van, azaz ezekre a dolgokra irányul a vágy is és a szerelem, vagyis az erósz is.” Mivel arra a dologra, amivel rendelkezünk, ami életünk mindennapi, megszokott részévé válik, nem irányulhat a vágy, értéke elhomályosul, fontossága lecsökken, míg − megfordítva − annak értéke, amivel nem rendelkezünk, ami vagy azért hiányzik,mert elveszítettük vagy azért,mert nem tudjuk elérni, a rá irányuló vágyban felfokozódik. A kincs, ami nincs, olykor az őrületig fokozhatja a vágyat: a vágy megszállja a lelket, akár egy démon. Nemcsak a szerelmi vágy hatalmasodhat el az emberen, hanem bármilyen vágy, ha a szerelem intenzitásával fordul valami felé: a hatalom vágya, a pénzvágy, a sikervágy és így tovább. Attól függ, mikor mi hiányzik valakinek legjobban: kiben milyen természetű és mekkora hiány, miféle éhség lakozik. Az éhség (vagy szomjúság) lehet anyagi és lehet szellemi természetű vagy egyszerre mindkettő, mint a szabadságvágy és a szerelmi vágy esetében. „Szabadság, szerelem, e kettő kell nekem” − énekelte egykor a költő is.

Mekkora értéke, micsoda vonzereje volt a szabadságnak, a demokráciának, az auto nómiának, a szuverenitásnak a rendszerváltás hajnalán, amíg hiányoztak, amíg nem rendelkeztünk velük. Mihelyt azonban a szabadság elérhetetlen csodából köznapi realitássá vált, tiszta eszméből piszkos valósággá szürkült, a régi vágy kihunyt, az elért-kivívott-megkapott szabadság értéke hanyatlani kezdett, elvesztette ünnepi jellegét, bódító illatát, mennyei íze hozzákeseredett a köznapi gondok és bajok ízéhez. Mivel a szabadság mindinkább hozzáromlott a létező világhoz, vagyis a bizonytalansággal, az összevisszasággal, a törvénytelenséggel jegyezte el magát, egyszeriben a rend kezdett hiányozni, a rend öltötte magára az elveszített paradicsom ünnepi alakját, a szabadság szürke prózájától kiábrándult társadalom pedig részvétlenül szemlélte a demokrácia fonnyadását és végpusztulását, ha ugyan nem várta és egyenesen sürgette, hogy jöjjön már valaki, aki letaszítja trónjáról a szennyes szabadságot és helyére ülteti az új királyt − a tiszta rendet.

A liberális demokráciában megvalósult, a parlamentáris köztársaság mindennapi rutinjába beleszürkült, korrupciós szövevényeiben elpiszkolódott, a társadalmi egyenlőtlenségek által beszűkített, a hideg polgárháború zűrzavarában felbomló szabadság hátterén fénylett föl a rendszerváltás előtti világ stabil, paternalista rendje elveszített paradicsomként. A társadalom kétségkívül rendetlenségként érzékelte azt a demokráciát és azt az uralmi módot, amely az elmúlt húsz évben Magyarországon kialakult. Csakhogy a rendetlenség (összevisszaság, kalkulálhatatlanság, önkényeskedés, korrupció, biztonságdeficit, elszegényedés stb. stb.) nem a demokráciából, hanem a demokrácia gyengeségéből fakadt.

Mivel a rendetlenségnek nem a demokrácia, hanem a demokrácia gyöngesége volt az oka, megszüntetni sem a demokrácia további gyöngítésével vagy végleges felszámolásával, hanem csakis megerősítésével lehetett volna: az állam erejével nemcsak nem lehet pótolni a demokrácia erejét, de az ilyen rend, az életnek és szabadságnak rendetlenségként való megrendszabályozásán, az ellentmondások illegitimmé nyilvánításán és üldözésén keresztül végső soron az elképzelhető legnagyobb rendetlenséghez vezet, amelynek neve: önkényuralom. Nem lepődnék meg, ha az agyonpocskondiázott, megrágalmazott az „ancien régime”, az utóbbi két évtized „hitvány”, „zűrzavaros”, „nemzetietlen”, „plutokrata” liberális demokráciája a következő években a szabadság Kánaán földjeként, a magyar demokrácia napsütötte aranykoraként, elveszített paradicsomként dicsőülne meg a nemzeti zászlókkal fellobogózott, szentkoronás új alkotmánnyal ékesített kaszárnyakapitalizmus egyre sivárabb jelenének hátterén.

Minél kevesebb lesz a szabadság, annál inkább hiányozni fog; minél inkább hiányozni fog, annál kívánatosabbá válik; minél kívánatosabbá válik, annál csodálatosabb színekben ragyog fel, annál nagyobb mozgósító erővel jelenik meg a sivár jelen horizontján. A szabadságnélküliség kaszárnyarendje elveszti tegnapi vonzerejét, a tekintélyelvű rendszer kifejezéstelen arca egyre ellenszenvesebbé válik: a szabadságkorlátozások, az állampolgári akarat, a munkavállalói érdek, a szakmai testületek folyamatos semmibevétele egyre nagyobb felháborodást és ellenállást szül. Újra kezdetét veszi a harc az elveszített szabadságért. A küzdelemben egységesülő társadalom által kivívott szabadság azonban más lesz, mint a régi szabadság volt: mindenekelőtt sokkal nagyobb lesz a becsülete, sokkal jobban fognak ragaszkodni hozzá és vigyázni rá, mint korábban, mert a társadalom saját vívmányaként tekint majd rá, és mert sajátjának tekinti, képes lesz felépíteni végre a szabadság rendjét. Így tesz szolgálatot a zsarnokság a szabadságnak, így válik a nemzeti kaszárnyakapitalizmus a demokrácia iskolájává egy egész nemzet számára. Mert − mint Alexis de Tocqueville írja − „semmi sem csodálatosabb a szabadság művészeténél, ám nincs keményebb dolog a szabadság iskolájánál. A zsarnoksággal nem ez a helyzet. A despotizmus gyakran az összes elszenvedett bajok helyrehozójának színében tűnik fel, ő az igazi jog támasza, az elnyomottak istápolója és a rend megalapozója. A népek álomba szenderülnek az általa teremtett pillanatnyi prosperitás közepette; s amikor felébrednek, rádöbbennek nyomorúságukra. A szabadság, ellenkezőleg, rendszerint viharban születik, kínkeservesen kap lábra a társadalmi széthúzás idején, s csak amikor idős már, ismerhetjük fel jótéteményeit.”

„A küzdelemben egységesülő társadalom által kivívott szabadság azonban más lesz, mint a régi szabadság volt: mindenekelőtt sokkal nagyobb lesz a becsülete”