A törvényesen járó nyolchavi, alig több,mint hárommillió forint nettó béremen kívül a szabadságmegváltásom is része lett a kormány által 98 százalékos adóval kifejezett büntető hadjáratnak, ami azt jelenti, hogy az utóbbi években ki nem vett több mint 160 nap szabadságom ellenértéke is beleesett a kisajátításba. Ezzel „sikerült” ugyanis 42 év munkaviszony után pofátlanul túllépnem a 3,5 millió forintos határt.

Nem akarok az alkotmányra hivatkozni, meg a kisajátítás szigorú szabályaira, meg arra sem, hogy az akkor kifizetett, törvényesen felvett „pofátlanul magas” összegnek azonnal helye volt a család adósságainak törlesztésében. Nem akartunk hitelekkel a nyakunkban nekivágni a nyugdíjas éveknek.

Mindez egy régi emléket ébresztett fel bennem: 1951-ben éltem meg, amikor édesapámat államosították. Gépész volt, aki a szüleitől örökölt pénzen egy Hoffer traktort és cséplőgépet vett még a háború előtt, amelyet darabokra bontva, leolajozva menekített át a háború viharain. Az 1951-ben elvitt gépeket lángvágó pisztollyal, mint a „kapitalizmus jelképét” becstelenítették meg tudatlan emberek. Majd beköszöntött a nyár, és nem volt mivel csépelni a búzát, árpát. Jöttek édesapámért és alig egy év múlva ő lett a gépállomás kiváló dolgozója. Sem a kitüntetés, sem az emberek tisztelete nem tudta azonban feledtetni a családunkkal a bennünket ért igazságtalanságot.

Azt hittem, hogy ez soha nem ismétlődhet meg.

(Mellékállású) pedagógusként azt tanítottam a diákjaimnak, hogy jogállamban élünk. Az alkotmányos alapjogok alapján születő törvények betartása társadalmi közmegegyezés kérdése, a kialakított szabályrendszer nem változtatható korlátlanul a politikai pártok hatalmi játszmáinak kénye-kedvére. Hogy jogállamban a kormánypárt és az ellenzék is része a hatalomnak, hogy ellenzék nélkül nincs népakarat.

Hittem, hogy az ellenzék nem válhat ellenséggé, hogy a haza nem az ellenzékben és nem a hatalomban van, hanem ott és azokban, akik magyarnak vallják magukat. Akik hazájukként tekintenek országunkra, akik a közös társaságunkhoz tartoznak.

Elmúlt a nyár, az ősz, a tél is fenyegetettségben. Lázár Jánosnak a „pofátlan végkielégítések” méltánytalanságtól villogó tekintete „kísértett”. Jött a visszamenőleges törvénykezés, majd egy hétre rá az annak tilalmára vonatkozó törvényhozás…

Csak nézek ki a fejemből. Nem hittem, hogy ez megtörténik. Pedig nem álmodom: tanárok, közszolgák tisztességes munkával, törvényesen szerzett jövedelmét rabolja „azemberek” kormánya.

Sokszor elgondolkodtam az elmúlt hetekben, miért vagyok – voltam – én tisztességtelen? Miért vagyok pofátlan?

A napokban a családom segített megtalálnom a választ. Igen, tisztességtelen volt, amikor 42 éves munkaviszonyom során nem napi 8 órát dolgoztam. Hogy a nyarakat is munkával töltöttem. Hogy édesanyám ápolta beteg gyerekeinket, amikor én nem akartam hiányozni onnan, ahol számítottak rám. Hagytam a családomat, hogy nélkülözzön, amíg én napi 12 óra munkával azon mesterkedtem, hogy minél többet ártsak az országnak, „azembereknek”. Pofátlan voltam, amikor az utóbbi 10 évben egyetlen karácsonyi, két ünnep közötti hetet sem töltöttem otthon, nyaranta sem voltam távol két hétnél tovább… Megérdemeltem a büntetést!

És megérdemeltük valamennyien – közszolgák (igen, a köz szolgái!), tanárok, közalkalmazottak, mindazok, akik egy munkával töltött élet után 4-5 millió forint, pofátlanul magas búcsúpénzzel (a harmincas éveiben járó Szijjártó úr kéthavi fizetésével) készültünk a nyugdíjas évekre.

Nem úgy, mint apámnak, nekem nem a termelési eszközömet, csupán csak az életem értelmét vette el a kormány. Nem elég elviselni, hogy átírják újdondász történetírók az ifjúkoromat, elhazudják a felnőtt éltem minden erőfeszítését, megbélyegzenek azért is, hogy alárendeltem mindent –az élet sokkal fontosabb kötelességeit, közte a családot – a munkámnak.

A hitemet, a szolgálatomat becstelenítikmeg. Ez az, ami igazából a jó erkölcsbe ütközik!

A szerző exköztisztviselő