A miniszterelnök szerint a most leváltott 1989-es alkotmány, a „megalkuvás dokumentuma” volt, félelem és kényszer alatt csinált alkotmány, az orosz megszállással visszaélő kommunisták érdekeit védő alkotmány volt – ezért kellett a történelem szemétdombjára küldeni. Az új alkotmány célja Orbán Viktor szerint az, hogy növelje a demokráciát, visszaszorítsa az „elitizmust és pártokráciát”, „növelje az emberek erejét, s egyúttal csökkentse a politika szerepét”. A régi és az új alkotmánnyal kapcsolatos két állítás közül az első nem felel meg a valóságnak, a második pedig nem igaz.

Alább a miniszterelnök első állításával foglalkozom – a régi 1989-es alkotmány a megalkuvás alkotmánya volt, a kommunisták hatalomátmentését szolgálta –, s csak röviden érintem második állítását, mely szerint a mostani új alkotmány a demokráciát mélyíti el és az emberek erejét növeli. Mint az Ellenzéki Kerekasztal egyik alapító szervezetének képviselője Orbán Viktorral együtt részt vettem a rendszerváltásról a volt állampárt képviselőivel folytatott tárgyalásokon, ezért közvetlen tapasztalatom van a „félelem és kényszer” légköréről. Az új alkotmány gyengéit nálam értőbb elmék már részletesen elemezték, ezért ezekre a kérdésekre csak érintőlegesen térek ki.

Tudom, nem szokás vezető politikusok ünnepélyes nyilatkozataival vitatkozni. A politikusok nyilatkozatainak általában nem az a legfontosabb megítélési alapja, hogy mennyi közük van a valósághoz, hanem az, hogy mekkora mozgósító erővel rendelkeznek. Mégis azt gondolom, foglalkozni kell a miniszterelnök két állításával, ugyanis ezek jelölik ki az alkotmányról szóló jövőbeni diskurzus alapjait. Ha majd egyszer kialakul, és remélhetőleg kialakul, politikai szekértáborokat áthidaló értelmes párbeszéd a kisbetűs és idézőjeles Negyedik Köztársaság alkotmányáról, akkor annak a fenti két állítás tagadása lesz az alapja. Az 1989-es alkotmány a politikai demokráciának tág teret adó alkotmány volt, és mire végleges formáját elnyerte, kiestek belőle a volt állampártnak adott utolsó engedmények is. A Fidesz–KDNP alkotmánya jelentősen csökkenti a többpárti demokratikus politika játékterét, és célja egyetlen párt hatalmának maximalizálása.

Orbán Viktor szerint az 1989-es alkotmányban túl sok maradt meg a régi rendszerből. Azt írja: „Azt a dokumentumot még a félelem és a bizonytalanság levegője hatotta át”. „Ma már alig hisszük el” – folytatja Orbán – „egy mai fiatal számára talán felfoghatatlan is, de akkor bizony még itt voltak az orosz katonák. Teljes felszereltséggel Magyarország területén állomásozott a szovjet hadsereg, felfegyverzetten működött az állampárt által irányított munkásőrség, és mint a levéltári iratokból pontosan tudjuk, működtek és politikai megbízásra figyelték az ellenzék tagjait a titkosszolgálatok is ugyanúgy, mint az előző negyven évben.” Ez a helyzet tette lehetővé, hogy „az akkor még erős befolyással rendelkező állampárt kulcsfiguráinak, hogy legalább részben megvédhessék alkotmányukat és hatalmukat, amit az akkori köznyelv – indokoltan –egyszerűen csak hatalomátmentésnek nevezett”. Röviden, O. V. szerint az átmenet alkotmánya a kényszerű megalkuvás alkotmánya volt. Ha ez igaz, akkor egyértelmű, hogy a koalíció morális kötelessége volt a most megnyílt alkotmányozási lehetőség sürgős kihasználása és új alkotmány elfogadtatása mindenáron.

Ez azonban nem igaz. Az ellenzéki szervezeteket összefogó Ellenzéki Kerekasztal (EKA) tagjait a pártállam képviselőivel folyó tárgyalások ideje alatt nem befolyásolta stratégiájuk kialakításában sem a Vörös Hadsereg, sem az állampárt által ellenőrzött hatalmi gépezet. A szabad választások feltételeinek megteremtéséről és a szükséges alkotmányos változásokról folyó 1989-es tárgyalások kimenete tartalmazott ugyan kompromisszumos elemeket, ezeket azonban nem a „kommunisták”, hanem a magát nemzeti középnek tituláló (az MSZMP-t, az MDF-et és a néhány kisebb történelmi pártot összefogó) és röviddel később széteső koalíció erőszakolta ki. Ennek a megállapodásnak a szabad választásokat és a demokráciát kompromittáló elemeit azonban éppen az SZDSZ és a Fidesz által kezdeményezett népszavazás semmisítette meg még 1989-ben. Orbán Viktor az EKA egyik kulcsfigurája volt, és radikális demokrataként maga is sokat tett azért, hogy az EKA vitáiban ne játszhasson szerepet se az orosz medvével, se a széteső állampárt fegyvereivel való fenyegetés. Ha valaki, akkor ő pontosan tudja, nincs valóságtartalma annak a mostani kijelentésének, hogy „azt a dokumentumot még a félelem és a bizonytalanság levegője hatotta át”. Beszédírói azonban természetesen tudnának érveket szállítani akár Orbán Viktor mostani kijelentéshez is. Bár nem szorulnának rá, segítek nekik.

Tény, hogy a szabad választások feltételeiről szóló tárgyalások ideje alatt a szovjet hadsereg itt volt Magyarországon és a pártállam a hivatalos erőszakszervezetek ellenőrzése mellett saját félkatonai szervezettel is rendelkezett. A demokráciát követelő csoportosulásokat összefogó Ellenzéki Kerekasztal (EKA) ezzel szemben kis létszámú ellenzéki szervezeteket fogott össze, ezeknek egyetlen erejük a lassan, de biztosan növekvő mozgósító képességük volt. Nem rendelkeztek fegyverrel, elutasították az erőszak alkalmazását és közös programjuk alapelemévé tették a rendszerváltás békés jellegének biztosítását. A „papírforma” a hatalom birtokosainak kedvezett. A hatalmi túlsúly elvileg felhasználható lett volna arra, hogy Magyarországon is olyan kompromittált alkotmány szülessen, mint 1989 februárjában Varsóban, ahol az EKA-nál sokszor nagyobb társadalmi támogatottsággal rendelkező Szolidaritás a kommunistáknak alkotmányosan garantált hatalmat biztosító megállapodást írt alá, előre biztosítva a kommunista többséget a törvényhozásban és az ellenőrzést a katonaság és a rendőrség felett.

De nem ez történt. Magyarországon, négy hónappal a lengyelországi megállapodások után már eleve a szabad választások feltételeinek megteremtéséről kezdődtek meg a tárgyalások, és mint azt már fentebb írtam, az SZDSZ és a Fidesz által a tárgyalások befejezése után kezdeményezett népszavazás térdre kényszerítette a széteső MSZMP utódpártját és elvette tőle a maradékát is a tárgyalóasztalnál megszerzett engedményeknek.

Hol volt a „félelem és a bizonytalanság levegője”, amiről Orbán Viktor ír? Biz az nem volt sehol. Jelen voltam azokon a 1989. tavaszi vitákon amelyeken arról volt szó, vannak e tanulságai a lengyelországi tárgyalásoknak a magyar demokratikus átmenet stratégiájának az alakításában. Az EKA tagszervezetei egyetértettek abban, hogy a magyar ellenzék számára nem lehetséges, de nem is szükséges a lengyel út követése. Egyetértettek abban, hogy éppen azért, mert még együttesen sem rendelkeztek a lengyel Szolidaritáséhoz hasonlítható robusztus társadalmi támogatottsággal, nem mehettek bele semmilyen kompromisszumos megoldásba – ezzel saját csekély támogatottságukat és legitimitásukat ásták volna alá. A „nemzeti közép” nyár végi alkuja éppen azért omlott össze, mert a kompromisszumokat tartalmazó megállapodást a radikális demokraták koalíciója könnyen felhasználhatta a megállapodást aláíró szervezetek legitimitásának aláásására.

A kompromisszum tehát nem volt lehetséges, de nem is volt szükséges, és az EKA megbontásáig, a nyár végéig ebben is teljes volt az egyetértés az ellenéki szervezetek között. A lengyelországi események moszkvai fogadtatása arról győzte meg a magyarországi demokratákat, hogy Gorbacsov hatalmának megingásáig „szabad a pálya”. A lengyelországi változásokig senki sem tudhatta, mennyire hihetők a moszkvai üzenetek: a hazai kommunisták nem számíthatnak semmilyen katonai beavatkozásra. Mire azonban Magyarországon elkezdődtek a tárgyalások a rendszerváltásról, Lengyelországban a kommunisták már elfogadták megszégyenítő választási vereségüket, Varsóban megalakult a volt szovjet blokk első nem kommunista kormánya – és Moszkva egy szót sem szólt. Az EKA-ban folyó 1989. tavaszi vitákban egyértelmű volt a következtetés: amíg Gorbacsov hatalmon van, a szovjet katonák a laktanyáikban maradnak és a hazai kommunista keményvonalasok nem mernek erőszakot alkalmazni. A pálya nem tűnt senkinek a végtelenségig szabadnak: az EKA többsége elképzelhetőnek tartott egy konzervatív hatalomátvételt Moszkvában, és körülbelül egy évnyire saccolta Gorbacsov „tartósságát”. A politikai játéktér időbeni korlátozottsága ugyanakkor arra nyomta az EKA tagjait, hogy minél több jogi és mindenekelőtt alkotmányos változást harcoljanak ki, amíg csak lehet. A vitákban meg is fogalmazódott: ha sikerül alkotmányos garanciákat kiharcolni még az esetleges moszkvai konzervatív fordulat előtt, akkor jóval nehezebb lesz Moszkvának minden demokratikus változást felszámolni.

Amikor 1989 nyarának közepén megbomlott az EKA egysége, akkor nem a „félelem és a bizonytalanság” miatt került egy platformra az MSZMP az MDF-el és néhány kisebb párttal. A „nemzeti centrum” tagjait józan választási előnyök és politikai megfontolások nyomták egy, akár kompromisszumokat is tartalmazó, gyors MSZMP–EKA-megállapodás felé. Orbán Viktorék a szabad demokratákkal együtt nem írták alá a megállapodást, és a népszavazási kezdeményezésükkel meghiúsították a kompromisszumos elemek intézményesítését. Az SZDSZ és a Fidesz által szervezett kampány azt is elérte, hogy még az MSZMP-vel a megállapodásokat aláíró EKA-szervezetek is beszálltak abba a napjainkig tartó versenybe, hogy ki a „valódi antikommunista” Magyarországon, ki tesz többet a „kommunista hatalomátmentés” megakadályozásáért.

Orbán Viktor most ezt a levest melegítette fel újra, most azért, hogy két évtizeddel a volt szovjet blokk első valóban demokratikus értékeket vállaló alaptörvényét felszámolja. Az új alkotmány több szempontból visszalépés az 1989-es alkotmányhoz képest. Többen elemezték már gyengéit, itt én egy alapvető szempontra hívnám fel a figyelmet. A magyar rendszerváltás legnagyobb előnye az volt, hogy az 1989–1990 folyamán kialakult alkotmányos alapszerkezetet nem egy párt, hanem több, a demokrácia általános értékeiben egyetértő, de egyben saját szervezeti érdekeit is többé-kevésbé ésszerűen követő politikai párt formálta. Miközben próbálták az általuk képviselt, gyakran ütköző alkotmányos értékeket érvényesíteni, gondosan figyeltek arra, milyen intézményi megoldások szolgálják majd leginkább pártpolitikai érdekeiket. Gyakran meggyőződésből támogattak olyan intézményeket, amelyek szerintük a kormányozhatóságot, a stabilitást vagy a politikai pluralizmus erősítését szolgálták volna. Ugyanakkor megpróbáltak olyan intézményi garanciákat kialakítani, amelyekkel növelhették esélyeiket a politikai versenyben vagy csökkenthették politikai ellenfeleik versenyelőnyét. Tartottak attól, hogy ellenfeleik erős szövetségeket kötnek ellenük, és nem lesz erejük, eszközük megvédeni az általuk képviselt értékeket és érdekeket. Szövetségeket kötöttek és küzdöttek olyan mechanizmusok intézményesítéséért, amelyektől pozícióik javulását várták. Akarva-akaratlanul azonban ily módon egy olyan alkotmányos rendet hoztak létre, amely az elmúlt két évtizedben inkább szolgálta a pluralizmust, a politikai rendszer többszólamúságát, akadályozta egyféle politikai felfogás, egyfajta értékrend dominanciáját, védelmet nyújtott a jogállamiság számára és egyetlen politikai párt túlzott befolyása ellen. Az alkotmányt nem egy konkrét társadalmi vagy gazdasági doktrína megvalósítása érdekében alakították olyanra, amilyen lett, hanem azért, mert elfogadták: többféle elképzelés van arról, milyen gazdasági és társadalmi változások szükségesek, többféle vízió szól arról, milyennek kellene lennie a változások kimenetelének, és elfogadták, hogy egy jobb társadalmi és gazdasági rendszerhez csak az egymással ütköző jövőképeket képviselő szervezetek szabad politikai versengésén keresztül lehet eljutni. Míg az alkotmányozásban részt vett pártok egy része eleve ilyen alkotmányt akart, azok akik szívesebben láttak volna korlátozottabb demokráciát rákényszerültek ezeknek az alapelveknek az elfogadására.

A Fidesz–KDNP alkotmánya jelentős visszalépés 1989-hez képest. Orbán Viktor alkotmánya büszkén és nyíltan vállalja, csakis egyféle képviselete van a magyarok érdekeinek, csak egy párt képes megvédeni a magyarok érdekeit, és az alkotmány fő feladata nem a közjó különböző felfogásai közötti küzdelem intézményes biztosítékainak megteremtése, hanem egyféle közjófelfogás védelme a plurális küzdelmektől. Az új alkotmány nem számolta fel a demokráciát, de jelentősen csökkentette a plurális demokrácia játékterét. Rossz világ vár a magyarokra és a demokrácia hívei hosszú küzdelemre készülhetnek.

A szerző szociológiaprofesszor, European University Institute (Firenze)