Meghökkentő, de tény: a Gyurcsány előtti utolsó magyar miniszterelnök, aki ellen büntetőeljárás indult, Nagy Imre volt. És e ponton egy ifjú politikusra kell utalnunk, akinek épp az ő újratemetése biztosított kiváló startot a pályán való elinduláshoz. Aki 1989-ben arra emlékeztette a magyarokat, hogy Rajk újratemetésének napján hiába hirdette öles betűkkel a Szabad Nép: „Soha többé!” – „két év sem telt el, és az MSZMP a Rajkéhoz hasonló koncepciós perekben ítéltette halálra ártatlanok százait”.

Itt még nem tartunk – emberi számítás szerint nem is fogunk. De ott már igen, hogy a politikus, aki egykor a koncepciós perek megismétlődésétől óvta a magyarokat, s elkerülésük biztosítékaként a demokráciát jelölte meg, két évtized múltán fölszámolta a demokráciát, s immár politikai ellenfeleivel szemben is megindította az első koncepciós pereket.

A büntetőjog politikai célú alkalmazását jó előre beharangozta. 2006 novemberében (a másodjára is elvesztett parlamenti és a frissen megnyert helyhatósági választások után) így beszélt pártja kongresszusán: „A felelősségre vonást azok, akik tönkretették Magyarországot, csak ideig-óráig kerülhetik el. Lebegjen szemük előtt az Enron példája: a vezetőik 24 év börtönt kaptak. Innen kell megüzennünk mindenkinek félreérthetetlenül: velünk a felelősség eltussolása érdekében nem lehet olyan alkut kötni, mint amilyet sikeresen kötöttek meg a szocialisták a 80-as évek végén, amikor a demokratikus átmenet érdekében elmaradt a felelősségre vonás.” Pár hét múlva ráerősített: „Az utódpárti elit vezetői rossz következtetést vontak le a békés rendszerváltozásból... örülniük kellett volna, hogy... börtönök nélkül megúszták. De itt állunk ismét nyakig eladósodva... a hatalomba visszatért posztkommunista elit ezúttal nem tudja elkerülni, hogy minden cselekedetéért kiméressék rá a jog szerinti felelősség..., ha máskor nem, a következő hatalomváltás pillanatában.” (Heti Válasz, 2006. 12. 14.) Ezeket a demokrácia világától idegen fenyegetőzéseket négy éven át ismételgette a szóban forgó politikus, hogy végül most – egy évvel a hatalomváltás pillanata után: az autokrácia intézményesítését követően – beváltsa őket. Aki demokrata, az egy percre sem tekinthet el ettől a konstellációtól. Attól a politikai közegtől, amelyben a Gyurcsány Ferenc – illetve Szilvásy György, Tóth Károly, Dávid Ibolya, Herényi Károly és Keller László – elleni büntetőper megindult. Az események megítélésekor tudnunk kell: nem az igazságszolgáltatás működésének vagyunk a tanúi. Mert minden politikai elvárás és politikai nyomás alatt történik. Az országra települt egyszemélyi uralom direkt módon, leplezetlenül, sőt kihívóan megmutatkozó erőterében.

Nem tekinthetünk el attól a körülménytől, hogy a hatalom mai ura már több mint egy évtizede kiterjesztette befolyását az ügyészségre. A mai események megítélésekor emlékezni kell arra, hogy az első Orbán-kormány idején a legfőbb ügyész nem töltötte ki a mandátumát. (Györgyi Kálmánt a parlament 94 százalékos többséggel választotta meg 1996-ban másodszor is, minthogy első ciklusa alatt példásan működött, kizárólag jogi-szakmai szempontok szerint, figyelmen kívül hagyva mindenféle pártpolitikai érdeket.) 2000-ben az általa jogtalannak ítélt „csonka” médiakuratóriumok kapcsán konfliktusba került az akkori kormányzattal, majd egy Áder Jánossal folytatott négyszemközti beszélgetést követően, máig tisztázatlan körülmények között, indoklás nélkül lemondott. Ma már látszik: ez a lemondás sorsdöntő hatást gyakorolt a magyar politikatörténet későbbi alakulására. Ma már tudjuk: ha Györgyi kitölti mandátumát, akkor 2002 májusában nem a (kisgazda és MIÉP-es segítséggel létrejött) fideszes többség választ új legfőbb ügyészt – aki később inkább a párt, mint az állam ügyészeként működött –, hanem egy baloldali többségű parlament, miután a Fidesz elvesztette a 2002-es választásokat. (Nota bene: Polt Pétert 2000-ben nem Mádl Ferenc jelölte, hanem még Göncz Árpád.) És ha nem a Fidesz embere uralja 2002 után az ügyészséget, akkor azok a rendőrségi nyomozások, amelyek az 1998 és 2002 közötti kormányzat különféle anyagi visszaélései ügyében folytak, nem azzal az eredménnyel zárultak volna, hogy az ügyészség sorra megtagadja a vádemelést, sőt rendre leállítja a nyomozást is – minden jel szerint nem jogi, hanem politikai okokból.

Ha már itt tartunk, le kell szögeznünk még valamit. A 2002 utáni vizsgálatok – bennük Keller László szerepe – merőben más természetűek voltak, mint a mostaniak. Nemcsak azért, mert a politikai szándékhoz nem társult a nyomozóhatóság fölötti uralom (épp ellenkezőleg), hanem mert a szándék sem létezett. Az akkori vizsgálatok nem megnevezett és megfenyegetett személyek ellen, bebörtönzésük deklarált szándékával folytak, hanem konkrét, közismert és nagyon is kivizsgálásra szoruló botrányos ügyekben. Nem Orbán, Stumpf, Deutsch, Simicska és mások álltak a vizsgálatok célkeresztjében, hanem az Országimázs Központ, a Happy End Kft., az Ezüsthajó Kft., a Millenáris Kht., és a többi. Konkrét, dokumentált, elképesztő nagyságú összegek, arcátlan svindlik. 2002 előtt vagy után nemcsak hogy senki sem fenyegetődzött a volt miniszterelnök és a fideszes pártelit bebörtönzésével, de természetesen az autokrácia megregulázott államapparátusa se működött (sajnos a demokráciáé se). Minden visszamutogatás merőben hamis tehát, ami korábbi ügyek pandanjaként, jogos revánsként próbálja igazolni a mai hatalmi önkényt.

Amely alapos előkészítés után vette kezdetét – egy évvel „a hatalomváltás pillanatát” követően. Az előkészületekből öt mozzanatot emelek ki: 1. A politikai ellenfelek büntetőjogi felelősségre vonását célzó, immár uralmi pozícióból elhangzó, politikusi igénybejelentéseket a miniszterelnöktől a frakcióvezetőn át a házelnökig és tovább. 2. Miniszterelnöki politikai komisszárok fenti célokra való kinevezését (Balsai, Budai, Papcsák). 3. A hatalmi hegemónia jegyében működő médiában szünet nélkül zajló uszító kampányokat. 4. Az ügyészség direkt politikai birtokba vételét Polt Péter újbóli (6-ról 9 évre növelt, kétharmaddal bebiztosított) megválasztása révén; 5. A független bíróság szétzilálására s a fölötte való hatalmi kontroll megszerzésére irányuló közjogi lépéseket (az Országos Igazságszolgáltatási Tanács kiiktatása, a vezető bírák tömeges kényszernyugdíjaztatása a rapid személycserék szándékával). A volt miniszterelnök meggyanúsítására közvetlenül az utóbbit követően került sor.

A Gyurcsány Ferenccel való politikai leszámolás eszközeként korábban más ügyek is fölmerültek: a 2006-os őszi események és az államadósság ügye. Az első kapcsán Balsai (volt igazságügyi miniszter!) kijelentette: bár egyelőre nincs bizonyíték, ami Gyurcsány bűnösségét igazolná, „logikailag kikövetkeztethető”, hogy lennie kell, így azt az illetékes szervek előbb-utóbb megtalálják és prezentálják. Miután ez a szál eltűnt a fideszes kommunikációból, arra következtethetünk, hogy a hatóságoknak a leghalványabb bizonyítékot se sikerült kreálniuk. Mivel pedig ennek hiánya a legügybuzgóbb vádhatósági tevékenységgel se pótolható, az ügyet ejteni kellett. Az államadósság kérdését még firtatja egy e célra rendelt bizottság, de ez is háttérbe látszik szorulni – maradt tehát a sukorói kaszinóügy.

A fentiek fényében lássuk ennek konkrétumait.

2008 decemberében jelent meg az első hír a Magyar Nemzetben „Gyanús földcsere” címmel, ahol a Nemzeti Vagyonkezelő és az „izraeli befektető” üzelmeként pertraktálták az ügyet. (A tanú című film stílusában: akkor még nem sejthettük, hogy az izraeliek láncos kutyája és az amerikai imperialisták ügynöke Gyurcsány Ferenc lesz.) A szóban forgó napilap és az ügyészség gyümölcsöző kommunikációs kapcsolata alapján nem volt meglepő, hogy a vádhatóság fél évre rá, 2009 májusában hűtlen kezelés gyanújával nyomozást indított az ügyben, ami akkor még csak a vagyonkezelőt vezető állami tisztségviselők ellen irányult.

De milyen ügyről van szó? A befektető célja egy szórakoztatóipari centrum létesítése volt a Velencei-tó vidékén, ami megvalósulása esetén 2-3000 munkahelyet és kb. másfél milliárd eurós beruházást jelentett volna. (Ez a nagyságrend meghaladja az Audi- vagy a Mercedes-projekt volumenét.) Ilyen horderejű gazdasági ügyeknél természetes módon kerül sor a befektetők és a kormányzat kapcsolatfelvételére, ami ezúttal is megtörtént. A 2008 májusában lezajlott rutinszerű találkozón Gyurcsány Ferencen kívül Bajnai Gordon gazdasági miniszter, továbbá kormányzati tisztviselők, így a vagyonkezelő vezetői vettek részt. A rövid prezentáció után a miniszterelnök üdvözölte a befektetői szándékot, kijelölte kapcsolattartónak a gazdasági minisztert, majd felkérte az ügyben érintett szerveket, hogy a hatályos jogi keretek között segítsék elő a megvalósulást. A rövid találkozó – amelyről szabályszerű dokumentáció készült: innen ismerjük a részleteket – ezzel véget ért. (Hogy Orbán miről tárgyalt ez ügyben kétszer is, arról nincsenek efféle ismereteink.) A projektet 2009 tavaszán ugyan kiemelt beruházássá nyilvánította a kormány, de tudni kell, hogy az „izraeli befektető”, eleve nem kívánt élni az állami támogatás lehetőségével, noha munkahelyteremtés jogcímén erre mód nyílott volna.

Az utóbb inkriminált telekcsere úgy vetődött föl, hogy a kaszinóközpontot eredetileg a fővároshoz közelebb tervezték, s ott vásároltak földet. Ám kiderült, hogy a szerencsejáték-törvény előírásai nem engednek újabb Budapest környéki létesítményt, ezért cseretelekként ajánlották föl a már birtokolt ingatlant a Sukoró melletti területért. Az eljárás során az állami vagyonkezelőnek azt kellett vizsgálnia, hogy a csere értékarányos-e, a fölajánlott terület pedig állami célhoz köthető-e (utóbbit az M6-os autópálya földigénye szolgáltatta). A vagyonkezelő három független értékbecslői szakvéleményt készíttetett a csereingatlanok értékéről, s az állam számára legjobb szerint szerződött (a befektetőnek mintegy 300 millió forintnyi értékkülönbözetet kellett volna fizetnie). Az ügyészség azonban gyökeresen eltérő értékbecsléssel állt elő, amely szerint a különbség meghaladja az egymilliárdot. A vagyonkezelő kontrollszakvéleményt kért, ahol az igazságügyi szakértő a szerződött értéket igazolta vissza.

Mindez már a Bajnai-kormány idején történt, közeledtek a választások, szaporodtak a fenyegetések, nőtt a politikai nyomás. 2009 októberében Schiffer András vezetésével az LMP is beszállt az iszapbirkózásba, és (a másságát igazoló eleganciával) följelentette a volt kormányfőt – a jelenlegi eljárás ez alapján folyik. Bajnai vizsgálatot indított, Oszkó pedig – biztos, ami biztos – polgári peres úton kívánta tisztázni a telekcsere valós értékviszonyait, s egy ehhez kapcsolódó feltételhez kötötte a szerződés aláírását. A per még tart, a szerződés nem hatályosult. Az állam tehát úgy jött ki az ügyből, hogy a csere meg se valósult, kártérítést se kellett fizetni, mi több: a befektető kénytelen kötbért leróni az államnak.

És mindezek ürügyén akarják börtönbe csukni Gyurcsány Ferencet!

2010 áprilisában még tanúként idézték be őt az ügyészségre, ám a választások után Budai Gyula, Orbán miniszterelnöki biztosa az első perctől a volt kormányfő bűnösségét hangoztatta. (Budairól közben kiderült, hogy ügyvédként halott ember nevében igazolt egy étkészletért elcserélt telekügyletet, ám a cselekmény a Pest megyei főügyész döntése nyomán elévült; ugyanő tavaly azzal vádolta Szilvásy Györgyöt, hogy titkosszolgálati eszközökkel figyeltette őt, ám mikor az rágalmazás címén büntetőpert indított ellene, a mentelmi jog mögé bújt.) Budai 2010 nyarától futószalagon tartotta a sajtótájékoztatókat, ahol különféle – utóbb valótlannak bizonyuló – állításokra és „bizonyítékokra” hivatkozva ismételgette: Gyurcsány adott utasítást a telekcserére. A kormányzat uralma alatt álló tömegmédiából dől a volt kormányfő bűnösségét hirdető, uszító propaganda; ezt már belemosták az emberek agyába – akik persze nincsenek tisztában az ügy valós tényeivel s az egész konstrukció abszurditásával.

Közben a hatalmi gépezet kerekei is forogtak. 2010 augusztusában az ügyészség lefogta Tátrai Miklóst, a vagyonkezelő volt vezérigazgatóját és Császy Zsolt értékesítési igazgatót. Noha másfél évük lett volna a „bizonyítékok eltüntetésére”, a letartóztatásukkor viszont már rég nem volt módjuk egykori munkahelyük közelébe menni, az elsőfokú bíróság indokoltnak látta a vizsgálati fogságot. Hogy valójában mire ment ki a játék, azt jól illusztrálja Tátrai szabadulás után adott interjújának alábbi részlete (Népszabadság, 2010. 12. 31.): „Az érdemi nyomozati tevékenység a letartóztatásom előtt lezárult. Régóta nyilvánvaló, hogy a politika ebben az ügyben meg akarja állapítani a volt miniszterelnök felelősségét. Szerintem rég világos, hogy nem történt bűncselekmény, de nincs mód arcvesztés nélkül visszavonulni. A letartóztatásom ideális volt arra, hogy az őszi hónapokra (önkormányzati választások – D. J.) az eredmény látszatát produkálja. Feltételezhették, hogy a valódi célszemélyre terhelő vallomást tudnak belőlem kicsikarni... A kamerák előtti rabláncon vezetésnek, a közeli ismerőseim nyomás alá helyezésének nem lehetett más célja, mint hogy leválasszanak rólam mindenkit, aki támogatást adhat. Hogy egyedül maradjak, megtörjek, és az elvárt vallomást tegyem – a tényektől függetlenül... Kikezdték a vállalkozásomat. A várandós feleségemet folyamatosan figyelték. A letartóztatásom napján az öcsémet kirúgták attól az állami cégtől, ahol tíz éve megelégedésre dolgozott...”

Az ügyészség s ennek nyomán a bíróság az előzetes fogva tartás indoklásában is leírta: „a nyomozás alapvetően nem a terheltek, hanem más, magasabb beosztásban eljárt személyek ellen irányul, s a fogva tartás e céloknak van alárendelve”. Ez azonban justizmord, hiszen az előzetes letartóztatás okait a bíróságnak személyre szabottan kell vizsgálnia: ezt írja elő a vonatkozó törvény! Fellebbviteli hatóságként a fővárosi bíróság ennek alapján semmisítette meg az elsőfokú határozatot – közel négy hónap elteltével. Ám Tátraiékból ennyi idő alatt se tudtak valótlan terhelő vallomást kicsikarni Gyurcsányra – a szigorított fegyházi fogva tartás és nyomásgyakorlás ellenére sem. (A mozgássérült Császyt mankójához bilincselték, orvosi leleteit elvették, a történtek miatt ő a strasbourgi emberjogi bírósághoz fordult.)

A hatalom közben idekint a hivatalából távozó legfőbb ügyészre, Kovács Tamásra is nyomást gyakorolt. A parlamentben Budai előbb a helyetteséhez, Belovics Ervinhez intézett egy Gyurcsány bűnösségét firtató kérdést, amire a kérdezett megengedően válaszolt. (Belovicsot Polt ültette pozícióba még 2000-ben.) Miután Kovács mégsem volt hajlandó a Gyurcsány elleni büntetőeljárás megindítására, Budai szó szerint azzal vádolta, hogy „falaz” neki. Ám a távozó főügyésznek fontosabb volt a lelki nyugalma és a becsülete... Nem így a följelentő LMP meg nem nevezett vezetőinek, akiktől a HVG 2010. november 11-én az alábbi szavakat idézte: „Mondtuk Budainak, gyűjtsenek még, mert ha csak ennyijük van, boszorkányüldözésnek tűnhet az eljárás”.

Annak tűnik. Boszorkányüldözésnek, koncepciós pernek, szégyennek és gyalázatnak. A gyalázat pedig mindazok fejére száll, akik ebben az ügyben bárminő szerepet vállalnak. A politikai ellenfelek börtönbe juttatása a diktatúra határköve. Gyurcsány ma még szabadon védekezhet, de másokat már a cellába löktek, hogy őt is odaküldhessék. A bíróság szervezetét szétzilálják, a testületet lefejezik. Amit tegnap az alaptörvény papírrongyára írtak, az holnap valóság lesz. És nemigen akad majd bíró, aki fölmentő ítéletet hozzon. Az év második felében lejár a szabad sajtó büntetlenségi moratóriuma. Véget ér az egyes frekvenciaengedélyek megtoldására adott kegyelmi időszak is.

Kegyetlen világ következik – nehéz lesz tisztességesnek maradni.

Más választásunk azonban nincsen.

A szerző közíró

– Tudom, hogy cirkuszt, kenyeret követel a nép, de én azért inkább a kenyérre helyezném a hangsúlyt!