Két rendőr fordul le az aluljáróba, akaratlanul is fölgyorsítjuk lépteinket, nem szeretünk igazoltatást látni, márpedig itt az várható. Két hajléktalan alszik a Flórián téri aluljáróban, a legújabb fővárosi rendelet értelmében 50 ezer forintra kell büntetni őket, aki nem fizet, azt tíz nap közmunkára is elvihetik; év végére már remélhetőleg bőséges adatunk lesz arról is, vajon hány hajléktalan döntött úgy, hogy nem él tovább felelőtlenül, inkább lakáshoz jut.

A villamosfeljárónál persze megállunk, nyújtogatjuk a nyakunkat, várjuk, hogy mi lesz. A két hajléktalan enyhén szólva is feltűnő jelenség, vízfoltos, porladó laticelen alszanak, közvetlenül a plexivel védett római légiós romok előtt, mintha kiállítási tárgy volnának ők is, s csakugyan, ha volna rajtuk sisak, egy idő után azt gondolnánk róluk, elaludt az őrség. Ezer éve lakom a környéken, húsvét után már nem nagyon használják a hajléktalanok az aluljárót, reggel különösen nem, mennek föl mind a napra, s mint gyíkok sütkéreznek az élelmiszerboltok oldalában vagy a lakótelepi házak közti kitaposott gyepen, ám ilyen hideg május eleje még sohasem volt, visszahozta őket a szükség.

A két rendőr lassan közelít a romok felé, egyikük a gumibottal lassú ütemet ver a tenyerébe, valami vicceset láthattak, mert mindketten fölnevetnek, ismerjük az ilyet, ilyenkor szoktak egyik pillanatról a másikra tónust váltani, s rezzenéstelen arccal az alvó embert megbökögetni, a lassan ocsúdó, értetlen tekintet láttán mély levegőt venni, majd magyarázatba fogni, hogy miért kell innét azonnal távozni.

De nem. A két rendőr eléri a hajléktalanok vonalát, majd elfordítják a fejüket és továbbsétálnak. Nem sokkal előtte, amikor Budapest megrendszabályozásának újabb ütemében a dohányzás lett betiltva az aluljárókban, másik két rendőr a koldus Laci előtt ment el ugyanígy, nem véve észre szájában a cigarettát, de tán még őt magát sem, miként egészen biztos, hogy ez a két hajléktalan sem létezik számukra.

Nem tudom, miért, de ez jókedvre derít; amúgy is egyre inkább érzem, hogy szép lassan éppen az efféle nemtörténések adnak reményt. Hogy két rendőr megy az aluljáróban, és nem intézkedik, ergo a nemcselekedetével szolgál. Mondhatnám ezt kissé keresetlenebbül, túlbonyolítás nélkül, mégpedig a helyzethez illőn, mármint, hogy Óbuda egész egyszerűen tesz a főpolgármester meg a közgyűlés idióta rendeletére, s nem kergeti el a szerencsétleneket, ám ebből még bajuk lehetne az érdekelteknek.

Mindenki, aki benne van ebben a ki nem mondott, meg nem szervezett, csak egyszerűen létező bojkottban, az mind magyarázkodásra kényszerülne. Tán legelőbb is a polgármester, akiről egyre inkább az járja a kerületben, hogy ő áll az ellenállás fókuszában, már azzal, hogy egykoron szociális munkás volt, ergo látott már bajba jutott embereket, ami hagyján, de nem felejtette el az arcukat. Hogy amióta ő áll a kerület élén, koldust, hajléktalant, rászoruló szerencsétlentmég el nem hajtottak Óbudán, s ez meghatározza a rendőrök, az önkormányzati dolgozók viselkedését is.

S ez igen lényeges, mert elérkezett az az idő, amikor meg kell tanulni árnyalni, nem lehet mindenkit egy kalap alá venni, lám, az óbudai polgármester sem független, pártja Óbudán is ugyanaz a párt, aminek áldásait van szerencsénk országosan is élvezni, ám ebben a közegben is meg lehet őrizni az emberi méltóságot, s lássuk be, ez egyáltalán nem kevés.

De hogy Óbuda polgármesterét és rendőreit baj ne érje, gyorsan idejegyezzzük: a hét második felére, épp amikorra az idő is megenyhült, a hatósági szigornak köszönhetőn kiürült a Flórián téri aluljáró, minden jel arra mutat tehát, hogy az új hajléktalanrendelet, ha lehet,még az előzőeknél is jobban bevált.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa