Nemrég értekeztem arról (Az orwelli út), hogy a Fidesz az elmúlt két évtizedben szinte minden álláspontját az ellenkezőjére fordította már, de pálfordulásról a Fidesz esetében mégsem beszélhetünk. Szent Pál ugyanis úgy fordult, hogy az előző álláspontjával nyíltan szakított, szembenézett vele, önkritikát gyakorolt, katarzison esett át.

A Fidesz azonban nem a damaszkuszi, hanem az orwelli úton jár (nem egyedül persze), a nézetei úgy fordulnak, ahogy az Orwell Oceániáját vezető párté: amit azelőtt gondoltunk, sohasem gondoltuk, azt mindig ellenfeleink gondolták.

Az orwelli úton járni nem olyan egyszerű, ha nem adatik hozzá totális diktatúra. Nemcsak azért, mert létezik, amennyire létezik, az emlékeztető sajtó, hanem azért sem, mert a párton belüli ellentétes nézetek is átbuknak a nyilvánosságba. Bármilyen keményen szervezett, központosított párt a Fidesz, hívei és képviselői sokféle ellentétes véleményt hordoznak. Amilyen határozott és ötletgazdag a párt vezetése mindabban, ami a hatalmi lehetőségeit érinti, annyira bizony- és tanácstalan az ország problémái nak megközelítésében. A gazdaság, az oktatás, az egészségügy, a környezet, az energia, az önkormányzatok ügyé ben, szinte minden fontos szakpolitikában egymással szemben álló elképzelések ütköznek nyíltan, s a közöttük való választás nagyon nehezen megy.

Így azután olykor az orwelli úton is ideoda szaladgálnak. Megesik, hogy egyszerre gondolják, amit korábban s annak az ellenkezőjét. Ilyenkor persze az ellenséges álláspont is megkettőződik, s ugyanaz az állítás lesz a nemzet átka és áldása. A sajtónak tehát, ha ki akarja használni azt a mozgásteret, mely a totális diktatúra hiányából adódik, nemcsak az álláspontváltozások történetét, hanem az álláspontok közötti jelenidejű lebegést is hűségesen követnie kell.

Itt van például a dunai vízlépcső esete. A Fidesz a megalakulása után azonnal a dunai vízlépcső, a „Dunaszaurusz” elleni harc élvonalába lépett. Benne volt a Dunakonferencia, a budapesti élőlánc, a fáklyás felvonulás szervezésében, Nagymaroson a fiatal demokrata leányok külön női tüntetést is tartottak. A vízlépcső ügye akkor a magyar nyilvánosság középpontjában állt. Egy évtizeddel később, 1998-ban Horn Gyula megállapodott Pozsonnyal a vízlépcső felépítéséről.

Demszky Gábor szavai szerint: Horn „a bukott államszocialista rendszer szimbólumává vált antihumánus, környezetromboló beruházás megvalósításával” kívánta „megkoronázni miniszterelnökségét”. Február 27-én a vízlépcső elleni hatalmas tüntetésen az ellenzék és a jobbszélső csőcselék mellett ott voltak a liberális véleményvezérek és vezető politikusok is, szinte hiánytalanul. A liberálisok ugyan megvétózták a kormányban a vízlépcsőépítést, de erre ma már senki sem emlékszik. A Dunaszaurusz veszélyével (is) hevesen kampányoló Fidesz viszont három hónappal később Torgyán József segedelmével átvehette az ország irányítását. (Ez persze nem elsősorban a Dunaszauruszon múlott.)

„A Duna megvédésére szervezkedőkben ott munkált az országféltés, egy jobb haza, egy otthonosabb Magyarország megvalósításának közös akarata.” „Minden korszaknak megvannak a maga jelképei. Ahogy a szocializmus jelképe a bős–nagymarosi betontorzó lett, a mi korszakunk jelképe az Esztergom és Párkány közötti híd, a Terror Háza Múzeum és az új Nemzeti Színház lesz...” Ezek a mondatok A történelem főutcáján c. könyvben olvashatók és Orbán Viktor szájából vétettek. 2002 tavaszán, a következő választások előtt röppentek ki onnan, amikor ismét emlékeztetni kellett a választókat arra, amire az MSZP-ben már gondolni sem mert senki, hogy a szocikkal együtt a Dunaszaurusz is hatalomra jut.

Nyolc év múltán a Fidesz visszatért a hatalomba. Tavaly novemberben az MTA elnöke, Pálinkás József, az első Orbán-kormány minisztere bemutatta az Akadémia által elkészített stratégiai dokumentumot, miszerint igen helyes és indokolt lenne vízlépcsőkkel fölékesíteni a mi Dunánkat. Pálinkás József a királyi televízióban Ausztria példájára emlékeztetett: ott is be van lépcsőzve a Duna, még sincs ökológiai katasztrófa. A kormánypárti hetilap nyomban vette a lapot: ezentúl minden másképp volt.

A vízlépcsőtől a nemzetellenes baloldal fosztotta és fosztja meg évtizedek óta a szegény hazát, a szegény Dunát. A vízlépcsőépítés nemzeti érdek, „ennek felvetése azonban itthon rögtön kiveri a biztosítékot. Elemi érdek tehát a baloldalon, hogy ebből a lehetőségekkel kecsegtető tervből ne legyen semmi. A balliberális recept egyszerű. Végy néhány »harcos környezetvédőt« és söpörd le a szakmai álláspontokat.” A vízlépcsőépítésből való kimaradás hatalmas veszteségei re való tekintettel „nem volna eretnek gondolat az elszámoltatás kiterjesztése erre az iparágra sem”. A „környezetvédelmi palást mögé bújó, ma is aktív politikai erők által támogatott” ellenállás bizony „egyre tarthatatlanabb”. (Demokrata, 2010. november 17. és december 1.)

Ez a fordulat nem váltott ki szinte semmilyen reakciót a magyar nyilvánosságban. Senki nem próbálta fölhívni a figyelmet arra, hogy itt ismét orwelli módon ellentétébe fordult egy álláspont. Azután kijött az Új Széchenyi Terv, mely úgyszintén „célszerűnek tartja” a „Duna többlépcsős duzzasztásának megkezdését”, s általában „nagyobb duzzasztóművek” építését. Ettől már felébredt, ha a sajtó nem is, de legalább az Élőlánc Magyarországért mozgalom, azzal a Lányi Andrással az élén, aki a ’98-as tüntetés főszónoka volt, s aki azóta is hirdeti, hogy a Fidesz a vízlépcsőügynek és az ellene szervezett tiltakozásnak köszönhette a választási győzelmét. Az Élőlánc Magyarországértmozgalommegdöbbenésének adott kifejezést,mivel „ezek a tervek homlokegyenest ellenkezőek a Fidesz/KDNP húsz éve folyamatosan hangoztatott álláspontjával”.

Ez a szűk körű ébredés is elég volt ahhoz, hogy a kormányt válaszkényszerbe hozza. A kormányszóvivő válasza úgy hangzott, hogy „a kormány a jelenlegi körülmények között nem támogatja, hogy magyarországi folyókon nagyméretű duzzasztóművek, vagy vízlépcsők létesüljenek... az Új Széchenyi Terv pályázatai között, illetve Magyarország hosszú távú, 2020-ig szóló megújuló energiahasznosítási tervében, valamint a nemzeti energia stratégiában sem szerepel olyan verzió, amiben vízlépcsőkről, duzzasztókról lenne szó. Magyarország domborzati adottságai sem igazán kedvezőek ebből a szempontból, s a magyar kormány úgy látja, ez a nemzeti érdekekkel sem áll összhangban”. (MTI)

Azóta sem kérdezett senki semmit. Hogy jön össze a kormány nemje a kormány Széchenyi Tervének igenjével? Hogy jön össze a Széchenyi Terv vízlépcsőt ígérő programfejezeteivel az erre irányuló pályázat hiánya? Miként vélekednek a miniszterelnököt és kormányát föltétel és mérték nélkül magasztaló hetilap erőteljes megállapításáról, miszerint a vízlépcsőre csak a nemzetellenes baloldal mond nemet? A nemzetellenes baloldalhoz fogja-e sorolni ezentúl a Demokrata a kormányt, s szorgalmazni fogja-é az Orbán-kormány elszámoltatását, miután az a vízlépcsők bőséges áldásától megfosztja a hazát? Tudatlannak, avagy a nemzet ellenségének vélik-e Pálinkás Józsefet s az általa menedzselt akadémiai munkacsoportot, mely éppen az ellenkezőjét gondolja a vízlépcsők értelméről és a nemzet érdekeihez való viszonyáról, mint a kormány?

Ezek a kérdések merültek el a csöndbe. És sok-sok elmerült kérdésre rakódtak rá.

Nagymaros, pihenő