Én, a nép egyik egyede, kinek állítólagos felhatalmazásából, sőt kifejezett sürgetésére megalkották az új alaptörvényt, talán még érdeklődtem volna is a téma iránt, ha:

– a hatalmon lévő kétharmad nemtörténelmet akart volna írni, hanem tényleg alkotmányt (először még a nevüket is bele akarták foglalni),

– nem a külsőségekkel, csinnadrattával foglalkoztak volna, hanem a tartalommal (lásd a húsvéti hajcihőt),

– nem a preambulum (bevezető, hitvallás vagy tudomisén) lett volna a fontos, hanem a normaszöveg,

– a köztársasági elnök véleményével ellentétben nemcsak néhány kiválasztott képviselő és egy-két olyan ember vett volna részt az előkészítésben (mint pl. Pozsgay, Szili), akik kellettek a nemzeti konszenzus látszatát elhitetni, hanem legalább egy „maroknyi” alkotmányjogász is,

– a véleményemet nem csak egy „hűségteszt” (kérdőív) keretében kérték volna ki, és netán meg is hallgatták volna,

– nemcsak külföldön, hanem itthon is próbálták volna elfogadtatni (nem csak az EU és nem csak a határon túl élő magyarok érdemesek a figyelemre),

– nem a köztársasági elnökkel akarják megmagyaráztatni az új alaptörvény szükségességét, akinek a nemzet egységét kellene kifejeznie (most a nemzet egy részének inkább kétségei vannak), őrködnie kellene az államhatalom demokratikus működése felett (nem annak lebontásában, korlátozásában segédkezni),

– a népről szólna és nem népieskedésről,

– valóban XXI. századi lenne, ésnem úgy akarna előremutatni, hogy közben hátrafele, a múlt ködébe réved, de ott sem a lényeget látja.

Innen, alulnézetből, ahol a „kétharmad” nem takarja el az eget, ez látszik számomra.

Horváth Attila Gönyű