A kilencvenes évek első felében, vagyis a legvészesebb időkben, Újvidék volt a félkatonai szervezetek gyülekezőhelye. A város mágnesként vonzotta a buzgó hadfiakat. Volt köztük büntetett előéletű személy, túlbuzgó patrióta, analfabéta, de mint kiderült, akadtak orvosok is, akik a hétvégén terepszínű egyenruhát öltöttek, hogy a víkendeken „vadászni menjenek”. Úriemberek!

Innen indultak Boszniába vagy Horvátországba. Nem annyira a horvát vagy később a bosnyák katonaság elleni harcban tűntek ki, hanem a civil lakosság megfélemlítésében. Kezdetben fenyegettek, később gyilkoltak. Szívesen masíroztak helyben is. Időnként egy-egy kisebb magyar falucskában táboroztak, mint mondták, rendteremtő megelőzés végett. Ilyenkor a helybéli polgárok behúzódtak a szobájukba, de ott sem érezték magukat biztonságban. Sokan eladták ingatlanjukat, és Magyarország felé vették az irányt. Még bunyóra sem volt szükség. Az álkatonai alakulatok felvonulásait látva a gyengébb idegzetű átlagpolgárnak – nem szégyen bevallani – inába szállt a bátorsága. Menekültek. Mondhatja valaki, hogy nem üldözték őket, ám mégis menekültek. A terepszínű egyenruhások a civilekkel szemközt bátran masíroztak. Ha azonban a másik oldalon felfegyverzett sorkatonákkal találták magukat szemben, akkor ők menekültek, s magukra hagyták az egyszerű szerb bakákat, akiket erőszakkal cipeltek a frontra.

Az álkatonai alakulatok vitézei egyre hangoztatták, hogy ártatlanok, a szerb nemzeti érzés erősítése, bátorítása a céljuk. Mert gyengül a szerb nemzeti érzés. A nemzeti sajtó a kozmopolitizmustól meg a liberalizmustól óvta a nemzetet, a jeles írók pedig buzdító sorokat írtak. Meg aztán, bizonygatták az álkatonai alakulatok tagjai, jelenlétükre a közbiztonság okán is szükség van, hiszen a közénk belopakodó, sorainkat megbontó ellenség nem alszik. Az álkatonai alakulatok tagjainak kitüntetett figyelem járt. Még a kávéházakban és a bisztrókban is soron kívül szolgálták ki őket. A pincérlányok vagy a pincérek akkor is mosolyogtak, ha nem volt kedvük mosolyogni. Mert gyakran megtörtént, hogy szétzavarták az állandó vendégeket, vagy – ha kedvük szottyant – lövöldözni kezdtek.

A hatalom kitartóan bizonygatta, hogy az erőszakszervezeti monopólium az államé, de a terepszínű egyenruhásokat ez nem fékezte. Eleinte nem is tűntek olyan veszélyesnek, s a hatalom megtűrte őket. Évek múltán azonban komoly vetélytársai lettek az állami erőszakszervezeteknek. Az állam úgy akart túljárni az eszükön, hogy „beszervezte” őket, tehát a szabadcsapatok tagjai egyik napról a másikra állami kötelékbe kerültek. De ez meddő ábránd maradt, a beszervezett szabadcsapatok továbbra is a saját elképzeléseik szerint tevékenykedtek.

Amikor Budapesten először láttam terepszínű egyenruhásokat, azt gondoltam, hogy a balkáni hadfik nosztalgiáznak. Azért öltik magukra az egyenruhát, mert nem tudnak szabadulni régi szép emlékeiktől. Nem tetszett a látvány, de belenyugodtam, hiszen a nagyvárosokban minden előfordul. Láttam én már Berlinben, irodalmi estemen grófot vadászruhában és sétapálcával megjelenni. Ültem, és részletet olvastam fel a regényemből, s egyszer csak mit láttam: egy egyenruhás férfi, sétapálcával és egy kutyával bevonul a terembe. Nyomasztó újvidéki emlékeim törtek fel belőlem, először azt gondoltam, hogy egy álkatonai alakulat tagja jelent meg, aki szereti a vadászkutyákat és az irodalmat. A hangom megremegett. Csak ne lövöldözzön, gondoltam félénken.

A vendéglátók később megnyugtattak, hogy valódi gróf tisztelte meg az irodalmi estemet. Magyar gróf, mosolyogtak a németek elnézően, majd hozzátették, hogy a magyarok szeretnek grófok lenni. A gróf azonban úri módon viselkedett, nem lövöldözött, hanem csendesen kortyolgatta a kávéját, a felolvasás után tapsolt, majd békésen távozott.

Addig soha sem láttam vadászruhában irodalmi estekre járó grófot. Csak később vettem észre, hogy akadnak jeles közéleti emberek, akik úgy viselkednek, mintha grófok lennének, s amint látom, az ilyen hamisítványokból egyre több akad. Apám annak idején álgrófoknak nevezte őket. Ők csak azért öltöztek egyenruhába, mert, mint mondták, így ápolják a hagyományokat. A nemzeti büszkeséget, a vitézséget.

Apám szavai jártak az eszemben, amikor az egyenruhások, akiket én kezdetben nosztalgiázó balkáni hadfiknak tartottam, magyarul káromkodva ráripakodtak egy osztrák házaspárra, hogy miért nem tűzték ki a kokárdát. Én is ijedten a mellemhez kaptam, mivel március 10-e volt, én pedig Petőfiék szellemében csak március 15-én tűztem volna ki a kokárdát. Az osztrák férfi meg a mellette totyogó felesége nem értette, mit kérnek tőlük számon. A férfi a fenyegető tekintetek hatására ellenőrizte, jól gombolta-e a zakója gombjait, miközben azt dadogta, hogy Wien, Wien. Biztosan azt akarta mondani, hogy az osztrák schlamperei miatt rosszul gombolta be a zakóját. Az asszony meg lelkesen ismételgette, hogy „Budapest, Balaton, Budapest, Balaton”. Hogy kiengesztelje az egyenruhásokat, azt is hozzátette, hogy „hortobágyi puszta”. Az egyenruhások fanyalogtak, de békén hagyták a két öreget, valószínűleg belátták, hogy Budapest szépségeit megtekintő osztrák civil nem flangálhat már cius 10-én, vagyis idő előtt a budapesti Andrássy úton hatalmas kokárdával a gallérján vagy a kebelén.

Pár nap múlva, pontosan március 15-én kitűztem a kokárdát. Petőfire és az apámra gondoltam. Az apámra, aki 1944 nyarán rosszat sejtve iszogatott a sarki kocsmában a magyar bakákkal, akik egyre ismételgették, alig várják, hogy visszatérjenek az asszonyhoz. Így mondták: haza. De rögtön elnémultak, ha megjelentek díszmagyarba öltözött hadfiak, akik megállapították, ki az igazi magyar. Őket vitéznek vagy grófnak kellett szólítani. Egy biztos: jól ápolt úrfiak voltak. Szónokoltak és bálokra jártak. Időnként díszfelvonulást rendeztek. Így tartott ez néhány évig, aztán 1944 őszén rozoga parasztkocsikban közeledtek az ápolatlan, szakállas orosz bakák és a diadalittas szerb partizánok. Ők voltak a rosszul felfegyverzett előőrs, amelyet áldozatként előreküldtek. Nagyokat kurjongatva kortyolgatták az üvegből a pálinkát, de a szónokok, az úrfiak és a díszfelvonulók nem várták be őket. Már az előőrstől is berezeltek, fejvesztve menekültek, megfeledkezve a családról álmodozó magyar bakákról, akiknek menetelés közben a lábát feltörte a bakancs, és magukra hagyták a helybeli magyarokat, akik közül több ezren ártatlanul tömegsírban lelték a halálukat. Ők vezekeltek, a „hősök” azok miatt, akik gyáván menekültek. Egy puskalövést nem adtak le, mert úgy találták, jobb Budapestről skandálni, hogy „Vesszen Trianon”.