A hála persze nem politikai fogalom, s az utóbbi húsz évben sok minden megváltozott a világban. A magyar–német viszonyban is, és nem feltétlenül pozitív értelemben. A magyar kormányfőt csütörtökön hűvös udvariassággal fogadták Berlinben. Orbán Viktor és Angela Merkel közös sajtótájékoztatójukon gondosan kerülték a kényes politikai témákat, inkább a praktikus dolgokra, elsősorban a gazdaságra összpontosítottak. Magyar szempontból létfontosságú, hogy a hazai beszállítóipar rá tudjon csatlakozni a szövetségi köztársaságban tapasztalható gazdasági fellendülésre. Fontos, hogy a német nagyvállalatok, illetve a Magyarországon már szép számban jelen lévő kis-, és közepes cégek újabb befektetésekre szánják rá magukat.

Mindez nem változtat azon, hogy a magyar–német kapcsolatok alapos átgondolásra és megújításra szorulnak. Arról a politikai szekértáborok szerint megoszlanak a vélemények, hogy mikor romlott el ez a viszony. Orbán Viktor anno már a látványosan Lengyelország és Oroszország felé forduló szociáldemokrata kancellárral, Gerhard Schröderrel sem talált közös hangot? Vagy az egymást követő szocialista kormányfők nem vették észre, hogy a nyolcvanas évekig, az egykori NSZK és a késői Kádár-rezsim közötti „különleges viszonyra” építő nosztalgiázás sehová sem vezet? Az is biztos, hogy a magyar és európai uniós szempontból legfontosabb,megkerülhetetlen stratégiai partnernak számító Németországnak nagyon rossz a Nemzeti Mú zeum lépcsőjéről olyanokat üzenni, hogy a „nemzeti szocializmus és kommunizmus ideológiájának feltalálói között egy magyar nevet sem találni”. Ha akad Európában nemzet, amely szembenézett a múltjával, azok bizony a németek.

A brit diplomácia kötelékében másfél évtizedet lehúzó Shaun Riordan 2003-ban megjelent The New Diplomacy című könyvében azzal érvel, hogy az információ felgyorsult, és globális áramlása korszakában klasszikus kemény külpolitika mellett a puha diplomáciát, így a civil társadalom és a kultúra eszköztárát is be kell vetni az érdekérvényesítéshez. A magyar külpolitika alakítóinak ezt kellene felismerniük, egyben azt is kitalálniuk, hogy mi, magyarok mivel tehetjük magunkat megint érdekessé, izgalmassá és vonzóvá a németek szemében. Mikor jutunk el odáig, hogy valakimegértesse a magyar politikai elittel, miért is vonzódnak a németek szinte felfoghatatlan módon a hatalmas üvegfelületekhez. Mert a szörnyűséges XX. századi történelmükkel szembenézve arra a következtetésre jutottak, hogy ezentúl transzparensek, azaz átláthatóak akarnak lenni. S ha mi meg akarjuk nyerni a támogatásukat, akkor nekünk sem árt annak lennünk. Többre visz, mint a „gazdasági szabadságharc” folyamatos felemlegetése.

A „Találjuk ki magunkat!” feladat azért is nehéz, mert a Németországban elismert magyar művészek, alkotók döntő többsége a Fidesszel közel sem rokonszenvező, liberális körökből kerül ki. Kultúrharc helyett célravezetőbb lenne őket is megnyerni egy józan reálpolitikához. Magyar konzervatív politikusok például nem szokták a Berlinben élő Kertész Imre nevét kiejteni a szájukon. Márciusban Schmitt Pál köztársasági elnök ezt megtette –a Merkel kancellár vezette CDU-hoz közel álló Konrad Adenauer Alapítvány berlini rendezvényén. Kis lépés, de lépés.