Idegenforgalmi atomtámadás – jellemezték szállodaigazgatók azt az akciót, amelyet Bükfürdő ötcsillagos wellnesshotelje hirdetett meg az év elején. Egy kétágyas szobát, félpanzióval napi 35 euróért (tízezer forint alatt) kínáltak. A hangzatosan csengő Birdland Golf & Spa Resort irreálisan alacsony ára azonban nemcsak azt jelzi, hogy a hitelek visszafizetésére képtelen beruházóktól sorra veszik át a szállodákat a bankok (ebben élen jár a CIB), hanem azt is, hogy az így üzemeltetett létesítmények „csillaghullása” szinte borítékolható. Mindennaposak a menedzsercserék, a hozzá nem értés látványos mutatványai.

Wellness

Rengeteg mendemonda kering arról, kik és mennyit nyertek az építkezéseken, hogyan úsztak le a medencék lefolyóin több százmilliós vissza nem térítendő állami támogatások ugyanúgy, ahogy a ma még mindig lelkesen épített, de működésükben finanszírozhatatlan élményfürdők esetében.

A lefelé tartó árlicit – miközben a szakmai elit kézzel-lábbal küzd ellene – évek óta tart és országon belül sem ismer határokat, mert a közkeletű felfogás szerint az „üres szoba a legdrágább”. Holott nagyon drágán kell fizetni az alacsony árért is. Visszatornázni nagyon nehéz lesz, ráadásul a színvonalesés olcsó, „bakancsos” vendéget hoz, s ez előbb-utóbb azokat riasztja el, akik többet költenének. A luxuskategóriák ilyetén lefokozása lassú kínhalálba taszítja a kevésbé elegáns szállókat, mert hozzájuk már tényleg csak az tér be, akinek lyukas a cipője.

Sokan abban a hitben ringatják magukat, hogy a feszültségek kivétel nélkül a gazdasági válság következményei, s a kilábalással automatikusan jön a turista, ami azonban csak részben igaz (maximum a belföldi vendég jön). Tavaly a Magyarországra látogató 13 millió külföldi 40 százaléka átutazó volt, s akik maradtak, folyó áron csupán 1,4 százalékkal költöttek többet mint 2009-ben. Nagyjából a tévészékház ostroma óta nem túl vonzó ország a miénk. A vélemény mint a por, lassan rakódik le az emberek fejében, de megül, s nincs az a marketing, amelyik egy egyébként konkrétumok nélküli vállrándítást meg nem történtté tehetne – tudniillik elég, ha valaki valami homályos rossz érzésére hallgatva arrébb lapoz egy színes prospektusban, máris nem vagyunk úti cél.

Rossz hírünket kelti az is, ahogyan dühödten egymást vádoljuk ezért. Nem akarjuk elhinni, hogy egy mobiltelefonon küldött fotó, egy bevillanó hírmorzsa, egy mellékes megjegyzés elég az ország elkerüléséhez. Mert hihetetlenül nagy a választék és a reális árverseny is. Viszonylag kevesen vevők viszont a gárdisták múltat idéző egyenruhájára, amely szintén nem az ellenzék aknamunkája miatt járta be a világsajtót. Akkor már inkább a csikósok, a poén ugyan rossz, de az igaz, hogy a hazánkról mostanában születő sztereotípiák sokkal ártalmasabbak, mint a gulaschromantika. (Érdekességképpen: miközben a németek hosszú idő óta vezetik az idelátogató külföldiek toplistáját, mégis évről évre egyre kevesebben jönnek.)

Mindettől függetlenül indokolt lehet a gyógy-idegenforgalom körültekintő (nem lázas ütemű) fejlesztése, már csak azért is, mert jelenleg az ágazat bevétele a turizmus összforgalmának nyolc százalékát sem éri el. De csodát ne várjunk tőle – ha közben mi nem gyógyulunk.