A békekötést egy ritka szerencsétlen, bár ebben a minőségében jelképes aktus előzte meg: a gázai „miniszterelnök”, Hanija rokonszenvét nyilvánította az amerikaiak által kivégzett „szent iszlám harcos”, Oszama bin Laden iránt, jelezvén, hogy Irán támogatását élvező szervezete jottányit nem enged jól ismert hajthatatlanságából. A Hamasz nem hajlandó elismerni Izraelt, nem hajlandó lemondani az erőszakról, olyan palesztin államot követel, amelynek Jeruzsálem a fővárosa („telepesek” – értsd izraeliek – nélkül), végül pedig kitart amellett, hogy minden elűzött palesztin a leszármazottaival együtt visszatérhessen szülőföldjére, azaz a mai Izraelbe, ami épp oly abszurd követelés, mint az előző.

Mahmud Abbasz, a palesztin hatóság elnöke elismeri Izraelt, elveti az erőszakot, alku részének tekinti a Jeruzsálem fölötti ellenőrzést és a „visszatérés jogát” is. Hogy ezek után milyen külpolitikát folytat majd az egységkormány, több mint érdekes kérdés, egy azonban biztos: Abbasz nem követelte ki a kiegyezés előfeltételeként a Hamasztól Izrael elismerését. Afelől viszont biztosította a világot, hogy a Hamasz lemond az erőszakról.

Nemmintha ennek óriási jelentősége volna. Izrael hatalmas katonai potenciáljával szemben nemhogy a palesztinok egyik fele erőtlen, az összes arab szomszéd együttvéve is az. Ezen nem is érdemes rágódni. Azon viszont igen, hogy a térségi erőviszonyok miképp változnak. Figyelmet érdemel, hogy az „arab tavasznak” nevezett, alulról jövő demokratikus mozgalom, mely végigsöpör az egész arab világon, a palesztin államképződmény autokrata, csak önnön hatalmukra figyelő vezetőit is meghátrálásra, kiegyezésre kényszerítette. Másodszor: Mubarak egyiptomi elnök Izrael-barát rendszerének bukása félre nem érthető módon „tolta el” Kairót a Hamasszal szembeni ellenségességének föladása felé, ami arra vall, hogy az „arab tavasznak” nem csak pozitív hozadéka van, várjunk egy kicsit. Harmadsorban a palesztin megbékélés mögött fölsejlik a NATO-tag Törökország mint regionális mini-szuperhatalom alakja. A török kormány aktivitása több mint látványos: távozásra sürgeti Kadhafit és erősen bírálja a vele szomszéd Szíria brutális elnökét, Asszadot, amiért reformok helyett lövet.

Negyedszerre, de egyáltalán nem mellékesen: Netanjahu izraeli miniszterelnök arra szólította fel Abbaszt, hogy álljon el a kiegyezéstől a Hamasszal. „Válassza a békét, ne a terrorizmust!” De Abbasz már jócskán ráunt az izraeliekre. Nem volt ugyanis a világon hatalom – az amerikaiakat is ideértve –, amelyik rá tudta volna bírni a jobboldali izraeli kormányt az arab területek zsidó telepekkel való beszórásának megállítására, a folyamatos területrablás beszüntetésére. Talán most. Bin Laden kivégzése után Barack Obama elég erősnek érezheti magát, hogy egy kicsit keményebb legyen Izraellel szemben, s e vállalkozásában maga mögött érezheti az Európai Uniót, amely alig várja, hogy elismerjen egy szuverénnek és egységesnek tetsző palesztin államot. Csak történjen végre valami.