Egy válságágazat kellős közepéről, ezen belül a közszolgálati nemzeti médiaszolgáltatások végletes ellehetetlenülésének többlépcsős folyamatából szeretnék tudósítást adni. Ezekben a napokban fordult elő, hogy egy lényegében csak kábelen elérhető kis kereskedelmi műsor a maga hét százalék alatti nézettségével megverte a nemzeti főműsort akkor, amikor ott Magyarország miniszterelnöke szerepelt.

Azért ezt a tényt választottam példaként, mert rávilágít lényegi gondjainkra. Miközben az elmúlt tizenegy hónapban az alkotmányos jogállamként létező Köztársaság jogrendszerének és alaptörvényének teljes visszaforgatása folyik, s a politikai események magyarázásának feladatát elsősorban a közszolgálati médiarendszer láthatná el, egyszerre két folyamat zajlik. Egyes mérések szerint a műsorok egyre kevésbé kiegyensúlyozottak, s az MTV nézettsége – főműsoridőben – a valamikori tíz százalékról egyre többször beköszön az öt százalék alá.

Amikor a legnagyobb hatású tömegmédia nemzeti főadója alig több mint egyhuszadnyi nézőt ér el a magyarok közül, talán érdemes felvetni a kérdést: nem csinálhatnánk ezt jobban?

A rendszerváltás egyik ígérete az volt, hogy az akkor legnagyobb társadalmi bizalmat élvező intézményekből, a Magyar Rádió és a Magyar Televízió önmagukat emancipáló pártállami műsoraiból megteremtik a független és normatívan finanszírozott nemzeti közmédiát. Ismeretes, hogy ez elmaradt. A médiaháborút lezáró békeszerződés, a médiatörvény a pártok uralma alatt tartotta a médiapiacot és a közmédiát, majd 2010 végére eljutottunk oda, hogy a második médiatörvény lényegében már csak egy párt uralmát biztosította – kilenc évre.

Az elmúlt húsz évben a folyamatosan relatív terjesztési hátrányban, fajlagosan egyre kevesebb pénzből készülő közszolgálati média fokozatosan alkalmatlan lett arra, hogy alkotmányos alapintézményként feleljen a nemzeti kultúráért és a politikai nyilvánosság működéséért. Sosem volt norma arra, mennyi pénz jár nemzeti tévének és rádiónak, tehát évenként történt az alku és a kézből etetés. Annak is már majdnem tíz éve, hogy az állam átvállalta az előfizetői díjat, tehát a polgárok már nem is megrendelők, számukra egyre távolibb a műsor. S ha nekik nézhetetlen vagy politikailag egyoldalú, akkor nem nézik.

Ez igazán ultima ratio. De lehet ne-e másképp? Nem kellene egy olyan fórum, amely a médiaiparban nyilvánossá és vitathatóvá teszi az érdekeket és a szándékokat? Természetes, hogy ez az az ágazat, ahol a vállalkozásoknak alig van nyilvános szerveződésük, mégis a leghatékonyabban tudnak lobbizni, s mindig csak a néző és a hallgató az, aki nem fér az asztalhoz, azaz a döntésekhez? Természetes, hogy akik igazán tudják, mi lenne a közmédia feladata, azaz a műsorkészítők is csak elviselhetik a történteket. S hogy a kereskedelmi médiánál dolgozóknak nem is jött létre szakszervezetük?

Társadalomtudósaink ádáz vitáik szünetében kórusban ismételgetik, hogy a legrosszabbul teljesítő magyar társadalmi alrendszer a nyilvánosság. Meglehet, ennek oka az, hogy itt a legnagyobb és a legkorlátlanabb a politikai közrehatás és érdekeltség. Lám, hazánkban nem volt tisztességes, a változatokat nyíltan és részletesen tárgyaló társadalmi vita a nyugdíjrendszerről, a kórházi rendszerről, arról, hogy legyenek-e régiók a megyék helyett, vagy hogy kell-e új, és ha igen, akkor milyen legyen az alkotmány.

Épp így nem volt vita arról sem, hogy mi legyen a közmédia feladata. Eleinte úgy nézett ki, hogy tudjuk, hogy ez Európában nyilvánvaló. A nyolcvanas évek legvégén még bizonyosan tudták a műsorkészítők, de aztán leszoktatták őket. És mégse lettek regionális közszolgálati és tematikus műsorok, nem lettek internetes közmédia-felületek, egyre inkább kiszorult a meglévő műsorokból az élet, a hétköznapok problémáit már senki sem vetette fel. Eladjuk a közműveket? Miért ilyen lassan születnek a bírósági ítéletek? És miért ennyire különbözően azonos esetekben is? Vagy a mából: ugyan melyik etnikum ellen épül az új jogrend arra, hogy csökkenjen a tankötelezettség, és 12 évre szálljon le a büntethetőségi korhatár? Végiggondolta ezt a nemzet? Volt módja rá, hogy az esetleges hatásokkal szembesüljön?

Valójában már egyetlen fontos kérdésünkre sincs társadalmi válasz. Széttöredezett, nem működik a köznyilvánosság, nem áll – nem tud összeállni – a többségi vélemény közvéleménnyé, de a közhangulat fals látszatait adó közmédia napi szinten vezérelhető, irányítható.

Ha a közszolgálati médiát a politika kézből eteti, akkor természetes, hogy ott olyan belső bérezési rendszer működik, amelyben a vezetői döntés a beosztottak jövedelmének több mint a felét tetszés szerint uralja. Különben hogyan tudna megfelelni a politikának? S meglehet, ha szintén a politika el tudja tántorítani a kereskedelmi médiát a közélettől, akkor „az se baj”, ha a két politikai oldalt összesen csak 13 százalék nézi. A többiek közömbössé tétele a lényeg. Ám közben tönkremegy és soha többé fel nem építhető lesz a közszolgálati média minden műhelye. Ahol például a nyelvünk megmaradna!

Amikor még csak formálódtak a Fidesz új média szabályai, az ágazatban illetékes PHDSZSZ vezetőjeként egyeztetést kezdeményeztem az NMHH frissen kinevezett főnök asszonyánál, hogy követve más ágazatok már kialakított intézményeit, működjünk együtt a Médiaipari Érdekegyeztető Tanács létrehozása érdekében. Szalai Annamária először támogatta a nyilvánvalóan közérdekű javaslatot, majd rádöbbent, hogy ő jogalkalmazó, ezért a tanács létrehozásában, felépítésében nem vehet részt. Céljainkat ismertettük az Országgyűlés kulturális és sajtóbizottságával, de a törvények végül erről a jogintézményről nem szóltak.

Ugyanezen időben – ezt számos sajtónyilatkozat igazolja – a Fidesz emberei közvetlen egyeztetéseket folytattak a médiatőke legnagyobb vállalkozásaival, külön a kereskedelmi televíziók, a nagy portálok és a lapkiadók embereivel. És az új szabályokban nőtt a reklámidő, nincsenek kereszttulajdonlási korlátok, és van termékelhelyezési lehetőség. Ugyanakkor az államosított közszolgálat szervezeti átalakítása előtt a szakszervezetekkel az új vezetők nem álltak szóba. Jelenleg a közmédia szakszervezetei az elégséges szolgáltatás tartalmát kutatják, sztrájkra készülnek, mert helyzetük tarthatatlanná vált; bérfejlesztés nem várható, de már újabb ezerkétszáz ember kirúgásáról suttognak. És tényleg, minek ennyi ember, ha csak minden huszadik magyar nézi?!

Januárban Fellegi Tamás miniszterhez fordultunk a MÉT létrehozására irányuló javaslattal. Apparátusa három hónap alatt nem tudott semmiféle választ kitermelni.

Miközben a közalkalmazottaknál, a fegyvereseknél s több más ágazatban is létrejöttek és működnek az érdekegyeztető tanácsok, s képviselőik ott ülnek az OÉT munkavállalói és munkáltatói oldalain, a gazdasági és társadalmi súlya miatt is jelentős médiaipar területén akadályozott az előrelépés. Ha van ágazat, ahol a fogyasztók a lehető legmesszebb kerültek a beleszólás lehetőségétől, de/és az ágazat az egész társadalom életére kihat, akkor ez a médiaipar. Ha pedig ebben a munkavállalók is kiszolgáltatottá válnak, az egész piaci terület elfajulhat, működése egyre kevésbé szolgálja a társadalom érdekeit. Pedig a köznyilvánosság fejlesztése társadalmunk legnagyobb erőforrása lehetne.

A Médiaipari Érdekegyeztető Tanács egyik oldalán a közmédia dolgozói és a kereskedelmi média alkalmazottai ülnének, a másikon a médiapiaci vállalkozók és a közszolgálati média vezetői. Középen a felügyelő miniszter és a Nemzeti Média és Hírközlési Hatóság képviselői. E fórumon törvénytervezetek egyeztetésére, bértárgyalásokra, érdekegyeztetésre, a munkabéke megóvására, a gazdasági demokrácia védelmére lenne mód. Azaz egy iparági terület szakmailag korrektebb irányításának lehetőségéhez jutnánk közelebb.

Önök szerint miért, hogy a MÉT „lábra nem tud kapni”?

A szerző a Postai és Hírközlési Dolgozók Szakszervezeti Szövetségének elnöke