Én Oszama halálának tudok örülni, mert közelebb visz a szabad (a viszonylag legszabadabb) világot fenyegető háború lecsillapodásához, de csak az észből jövő örömöt helyeslem, a szívből jövőt nem. Félek és viszolygok attól a diadalmas örömmámortól, amit az amerikai nagyvárosok ujjongó bulvárjaihoz illő nyomtatott bulvár úgy fejez ki, hogy „bosszút álltunk a kurafin”. A belátó öröm és a zsigeri öröm közötti különbségtétel tétje – sok-sok emberélet.

Elkerülhetetlen háborúkban sajnos üdvözlendő az elkerülhetetlen, haszonelvű ölés, amelynek hasznát megmentett emberi életekben és anyagi javakban mérjük. Ezt hitelteleníti a kielégülést kereső bosszúvágy, mely igazolhatatlan gyilkosságokhoz, kínzáshoz, megalázáshoz, pusztításhoz vezet. A példákat ismerjük.

A szabad világ életfeltétele az a történelmileg egészen friss civilizációs fejlemény, mely a bosszú parancsát visszavonta, annak évezredeken át (és a világ számos kultúrájában ma is) pozitív előjelét megfordította. A legkevésbé az USA-ban, a szabad világ – Japánon kívül – egyetlen országában, ahol a bosszúelvű törvénykezés emblémája, a családok és közösségek kielégülését szolgáló halálbüntetés megmaradt. Épp ott, ahol a szabad világ védelméhez szükséges erő összpontosul.

Oszamát nem próbálták meg élve elfogni és a jog uralma alatt álló eljárásban elítélni. Ez a háború törvényei szerint elfogadható, a béke törvényei szerint nem. Hol vannak a kettő határai egy olyan világban, melyben nyilvánvalóan folyik egy területileg lehatárolhatatlan háború, miközben a szabad világban alapvetően béke uralkodik, a béke rendes törvényei szerint folyik az élet? Guantánamo példáján látjuk, milyen nehéz kérdés ez. Nekem első pillantásra elfogadhatónak tűnik a háború törvényei szerint való eljárás, mivel vélhetőleg nagyon sok civil polgár életét fenyegethették volna az Oszama szabadon bocsátásának kizsarolására irányuló akciók. De nem fogadható el a könnyű belenyugvás abba, amit az első pillanat sugall. Aki nem igényli ennek a kérdésnek az alapos megvizsgálását, mérlegelését, az veszélyes ember, mert nem érzi az emberi élet és a békés jogrend értékének a súlyát.

Az Egyesült Államok az egykoron általa támogatott és fölfegyverzett mudzsahedinek egykori harcosát és pénzeszsákját likvidálta. Mit gondolhatunk erről? Nos, szerintem bármit. Az elmúlt évszázadban a nyugati hatalmak rengeteg igazolható, igazolhatatlan és nehezen megítélhető szövetséget kötöttek diktatúrás erőkkel. E szövetségek dilemmái napjainkig érnek, Észak-Afrikáig, a Balkánig, Közép-Ázsiáig stb. Ez olyan hatalmas témakör, hogy itt épp csak belekaphatunk.

Nincs kétség: a világ legkeresettebb terroristavezérét, Osama bin Ladent ölte meg egy CIA-kommandó Pakisztánban - jelentette be Barack Obama. A hír hallatán az Egyesült Államok ünneplésbe kezdett.

Az egész nyugati világ arra a közmegegyezésre épül, hogy az iszonyatos sztálini diktatúrával való szövetség a náci birodalommal szemben létfontosságú volt. Ez a közmegegyezés azonban csak a másik felével együtt érvényes: a volt szövetségessel való szembefordulással, a Truman-doktrínával, a kommunista diktatúra terjeszkedésének megállításával Görögországban, Koreában.

Létezik tehát olyan helyzet, amelyben a szabad világ ellenségeivel szemben a szabad világ ellenségeit kell támogatni, s ezt visszamenőleg nem hitelteleníti a korábban támogatott féllel való szembefordulás, miként a szembefordulást sem a korábbi támogatás. Hogy Afganisztánban ez volt-e a helyzet, a mellett és az ellen lehet érvelni, csak automatikusan ítélkezni nem lehet.

Az ítélkezéshez pedig nem kell annak az illúziónak a fogságában élni, hogy a nyugati hatalmak (és választópolgárok) döntéseit legerősebben a szabadság és a demokrácia érdekei határozzák meg, csupán azt kell belátni, hogy minél kevésbé lehetnek illúzióink, annál fontosabb, hogy legalább elveink legyenek!

Szaúd-Arábia, Rijád – az ügynek több olvasata is lehetséges