Demokratikus tőkecentralizáció
Osztálytársadalmakban minden társadalmi konfliktus politikai formát ölt, s viszont, a politikai cselekvést végső soron reális osztályérdekek motiválják. Az orbáni program sem öncélú, s korántsem csupán a hatalom tartós bebetonozását tűzi ki célul – jóllehet természetesen azt is. Az orbánizmus a társadalom alapvető csoportjainak – más megnevezéssel: osztályainak – vélt és lehetséges érdekkonfliktusára reagál, a maga módján mindeddig hatékonyan. Az egyes elemek – a jogállami intézmények kiüresítése, az alkotmányozás, a Széll Kálmán Terv és a többi gazdaságpolitikai lépés – mind-mind egy irányba mutatnak: tőkeátcsoportosításra a nagyvállalkozók és a nagytőkések Fidesz által preferált csoportjához, illetve a munkavállalók és az inaktivitásra ítéltek féken tartására.
Az egybeesés nem feltétlenül kiszámított, sokkal inkább az „ész csele” (Hegel) munkál ebben, de ez a végeredmény szempontjából közömbös: az alapvető társadalmi tendenciák működési módját a „nem tudják, de teszik” formulával lehet megragadni. A válság előtt még úgy tűnhetett, ismét hatalomra kerülvén Orbán és csapata az 1998–2002 közötti ciklushoz hasonlóan beéri majd a klientúra felsegélyezésével és a hívek jó állásba helyezésével, mindenekelőtt pedig az uniós pénzek újraelosztásával. (Vö.: Kállai R. Gábor: Orbán, a főosztályharcos, Népszabadság, 2009. április 7.) A helyzet mára megváltozott, beállt a „törököt fogtam, nem ereszt” effektus, azaz immár a nagytőke nyers érdeke diktálja a politikai döntéseket, s nem fordítva, akármit is gondol erről a Legkétharmadosabb Vezető.
A leglátványosabb lépések: a magánnyugdíjpénztárak konfiskálása, a multicégek különadóztatása az állambevételek növelése mellett a magyar nagytőke szemszögéből tekintve egyfelől a konkurencia megszorítását jelenti, másfelől irdatlan részvénytömegek átáramoltatását – a korábbi gyakorlatból következtetve – a baráti nagytőkésekhez.
A Politikai Főszereplő és csapata ráhibázott arra is, vagy – régies terminológiával élve – burzsoá osztályösztöne rádöbbentette, hogy olyan régi-új szereplő jelent meg a társadalmi, s idővel majd a politikai színpadon is, akinek aktivizálódásával korábban nem, vagy nem eléggé számoltak. Ezt az erőt felesleges embereknek, tudományosabban „relatív túlnépességnek” szokás nevezni. (Marx)
A relatív túlnépesség növekedése viszonylag független a lakosság lélekszámának alakulásától, pusztán azt fejezi ki, hogy a munkaképes lakosság egy jelentős része különféle okokból időlegesen vagy végleg kikerül a közvetlen termelőfolyamatból. A modern társadalomban ez a réteg mindig jelen van, bizonyos értelemben a fejlődés egyik előfeltétele és következménye. A mai munkanélküliek egy része jobb időkben fog még munkát találni, vannak, akik önfoglalkoztatóvá válnak, visszaülnek az iskolapadba, mások végleg kiesnek – megbetegszenek, nyugdíjba mennek, elvándorolnak, perifériára szorulnak.
Abból, hogy e társadalmi réteg létezése szükségszerű, még nem következik, hogy a megélhetés bizonytalansága mellett az ideszorultakat potenciális bűnözőknek (nyugdíj- és táppénzcsalóknak, segélyvadászoknak stb.) is tekintsék, illetve azt a bélyeget süssék rájuk, hogy munkakerülők, akik alkotmányos kötelességük ellenére sem akarnak hozzájárulni a közösség gyarapodásához (alaptörvény, XI. cikk 1–2.).
Az orbáni represszió a relatív túlnépesség minden kategóriájára kiterjed: a táppénz napi 5000 forintos maximálása, a gyógyszertámogatások csökkentése, a munkanélküli-segély idejének harmadolása mind-mind szem a láncban – amit köztudottan nehéz elveszíteni.
A Széll Kálmán Terv nyíltan szól a gyermekmunkáról is: „föl kell kínálni a 15. életévüket betöltő fiataloknak és szüleiknek azt a lehetőséget, hogy válasszanak: folytatják tanulmányaikat vagy munkába állnak”. Időközben valaki tudathatta a jogalkotóval, hogy jelenleg munkaszerződést csak 16 éves kortól lehet kötni, tehát – a munka törvénykönyve várható módosításáig – valamelyik korhatár módosítandó. Bevetté vált az is, hogy a legkiszolgáltatottabbaknak rendszertelen, maximális munkaidővel és minimális bérrel járó munkát ajánlanak fel – immár kötelező lesz a legnehezebb, s legmegalázóbb, éhbérért végzett közmunkát is elfogadni, különben még a szociális segély is megvonható. Mivel a közmunkára fordítható összegeket jórészt elvették az önkormányzatoktól, még ezekhez a munkákhoz is csak szerencsével lehet hozzájutni. Innen már egyenes út vezet a periférián is túlra, pedig ott is tengődnek már jó néhányan, akár mert saját sorsukat irányították rosszul, akár mert rossz helyre, rossz bőrszínnel születtek – az okok sokfélék, de valamennyi a társadalom immanens viszonyaiból fakad.
Ez utóbbi csoportot mifelénk, követve a szélsőjobbos európai példákat, a roma népességgel szokás azonosítani – a Jobbik ezt nyíltan kimondja, a kormányzat szemérmesen körülírja.
Úgy is mondhatjuk, a korbácsnyélre rovásírás is kerül.
Amivel korábban még nem számoltak, az az értelmiség relatív túlnépesedése. Ma már Magyarországon az értelmiség, beleértve a klasszikus értelmiségi szakmák mellett a különböző, diplomához kötött munkákat végzőket, hozzávetőlegesen a lakosság tizenöt százalékát teszi ki, viszont értelmes munkára jó részük éppen úgy hiába vár, mint bárki más. Ez a társadalmi réteg szeret tudására, nélkülözhetetlenségére hivatkozni, valójában azonban vagy bérmunkáséletet él, vagy valamilyen kisvállalkozásban vergődik a túlélésért. Az értelmiség számára újszerű élmény, hogy bárki bármikor bárkire lecserélhető, legyen szó tanárról, bíróról, rendőrről, orvosról, színészről vagy akár meteorológusról. Ma már az amúgy csekély közalkalmazotti és köztisztviselői kiváltságok sem jelentenek védelmet: a még állásban levő eltűri az indoklás nélküli kirúgás fenyegetését, a titkos megfigyelést önmagával és családtagjaival szemben, a bérek visszatartását és csökkentését, a megbízási szerződések tömeges felrúgását, mi mást tehetne, követi az európai példákat, s csendben marad – végtére is megürült állására bőven akad más jelentkező.
Az elemi létbizonytalanságnál jobb társadalmi fegyelmező eszközt még nem találtak fel.
Ám a bizonytalanságot az értelmiségnek még nem volt alkalma megszokni. Ki tudja, felismervén a helyzetet, előbb-utóbb akár gyors és határozott, másokat is magával ragadó politikai reakcióra is képes lehet – a sorozatos tüntetések résztvevői jórészt ebből a körből kerülnek ki.
Hogy a jövőben ne így legyen, arról majd az egyháziasított közoktatás, a felsőoktatás leépítése, a médiatörvény kiteljesítése gondoskodik.
A fenyegetettség általános légkörét a büntető törvénykönyv beígért, ismeretlen tartalmú, ám a büntetési tételeket biztosan felemelő átírásának kilátásba helyezésével is fokozza az állandó harci lázban égő kormányfő. Úgy tudni – természetesen az emberek óhajára –, a közeli jövőben immár tizenkét éves gyerekeket is börtönbe lehet majd vetni. Egyáltalán, a bűncselekmények elkövetőit nem egyszerűen büntetéssel, hanem kegyetlen megtorlással kell a jövőben sújtani.
A kapitalizmus politikai formája a fasiszta diktatúrától kezdve a különféle egyéb diktatúrákon, az „irányított demokráciákon” át a szociális jogállamig terjedhet, amiként a magántulajdonon alapuló piacgazdaság is egészen jól együtt tud élni a zárt kereskedelmi államtól (Fichte) az államkapitalizmuson át az ideálisnak tekintett nyílt versenyig sokféle formával.
A kapitalizmus történelmi érdeme, hogy az egyén tőkeviszonynak való formális alávetettsége helyett beérte a reális alávetettséggel, magyarán azzal, hogy jogi értelemben szabad emberek szabadon kereshetik a boldogulásukat, s vagy megtalálják, vagy nem. Ha megvannak a „szabadság kicsiny körei” (Bibó), köztük az emberi jogok tiszteletben tartása, a hatalom kiszámíthatósága, akkor ugyan a tőkeviszonynak való reális alávetettség nem szűnik meg, a mindennapi élet mégis elviselhető marad. Az orbánizmus azonban arra vett irányt, hogy a bérmunkás reális alávetettsége helyébe a magyar kapitalizmus történelmi hagyományából oly jól ismert, az alávetettséget jogilag is megerősítő cselédstátuszt hozza létre.
Persze nem akárkinek, jó magaviselettel azt is ki kell érdemelni.
