A tiszteletre méltó Dr. Funk Sándor április 28-án válaszolt Bárány János cikkére, Dohányzástól a farkcsontrepedésig címmel. Sajnos, ő is használja a hangzatos sztereotípiát, miszerint a dohányzás enynyi és ennyi embert öl világszerte. Szabadjon megjegyeznem, hogy nem a dohányzás, hanem a tüdőkárosodás öl. Azt viszont, hogy a tüdőkárosodás egészébenmennyi a szerepe az ipari szenynyezésnek, a szmognak, a kipufogógáznak és a cigarettának, nem lehet megmondani, mert az egyes tételeket a tudomány mai állása szerint nem lehet különválasztani és megmérni. Ezért mindezt összeadni, és az egészért a cigarettát felelőssé tenni, még finoman szólva is sportszerűtlen, és ugyancsak finoman szólva, nem felel meg a valóságnak. Azt lehet mondani, hogy a tüdőkárosodottak ennyi és ennyi százaléka dohányzott, rendben van, de az nem ugyanaz. Ez így rio gató csúsztatás.

De mindez hagyján. Az írás más, szélesebb összefüggések átgondolására is késztet. Kiindulópontja az, hogy a hosszú élet jó. Azért, hogy sokáig éljünk, igenis érdemes lemondanunk olyan dolgokról is, amelyeket amúgy kedvelnénk, érdemes kellemetlenségeket is felvállalnunk.

Tényleg érdemes? Sokak számára biztosan. Hiszen az egész nyugati civilizáció tulajdonképpen a birtoklás kontra halálfélelem problematikáról szól, pontosabban a Halál becsapásának kétségbeesett igyekezetéről azért, hogy a birtoklás élvezete kitolódjon. Ezért a legvonzóbb idea az örök ifjúság, amiért mindenki küzd. Az időskor ráncai egyáltalán nem a tartalmas élet jelei, amikért tulajdonosa megdolgozott, ezért büszkén viseli (a kivétel Keith Richards), hanem szégyellni és eltüntetni való. Csak a potens fiatal számít, mert neki van ereje és ideje szerezni és birtokolni. Ezt nyomatékosítja a média, és a már meggyőzött családi, baráti, munkahelyi környezetünk, minden irányból. Mindenki fiatal akar maradni, de legalább annak látszani. Egész iparágak épülnek erre a hazug illúzióra: a szépségipar és a gyógyszeripar. Mert mindenki elhiszi, hogy meg lehet dumálni a Halált: nézd, most varrattam fel az arcom, most cseréltem májat (igaz, egy ázsiai szegény halála árán), kocogok, nincs káros szenvedélyem, csillog a műfogsorom, és túl vagyok a hajbeültetésen. Úgyhogy ne engem vigyél, hanem a szomszédot. Az ronda, zabál, iszik, dohányzik, túlsúlyos, amúgy is szegény, ezért nem ér annyit, mint én...

De mi van akkor, ha élnek olyanok is közöttünk, akik belátnak a festett díszletek mögé, mert olvasnak például

Svetislav Basarát (Az alkoholizmus misztikája). Vagy csak egyszerűen nem érdekli őket ez az egész hazugság.

Ők azok, akik látják, hogy ma csak addig számítanak embernek, amíg aktívak, és lehet őket az adóval sanyargatni. De ha kidőlnek a sorból, akkor rögtön élősdivé minősülnek, nemcsak a közvélemény előtt, maga a kormány minősíti őket értéktelenné. Valahol, ott legbelül, persze érzik a saját felelősségüket is, nem a gazdasági helyzetért, dehogy, hanem azért, hogy ilyen hitvány utódokat neveltek, akik gátlástalan önzésükben letaposnák az útjukban tébláboló időseket, akár a saját szüleiket is, még a lépcsőn is lerúgnák őket... De mit tehetnek?

Egyszóval körülnéznek, felmérik a helyzetet, és úgy döntenek, hogy a hoszszú életnél fontosabb a saját méltóságuk. És nem akarnak sokáig élni. Csak addig, amíg méltóságukat megőrizve tehetik. És nem akarják mindenáron a megvetett nyuggerlétet, a vele járó nélkülözéssel, mert tudják, a nyomorban nincs már tartás, nincs már méltóság. És akkor nem koplalnak. És elmennek a kocsmába. És nem szoknak le. És nem félnek többé a haláltól.

Joguk van így dönteni? Elméletileg. A gyakorlatban a döntésük következményei, ma Magyarországon diszkriminálják őket. Szembesülniük kell azzal, hogy az állam, az ő államuk semmibe veszi őket. Kitiltja, most már jószerével mindenhonnan, csak mert nem szoknak le. És bünteti, mert nem fogynak le, vagy nem híznak meg erősebbé (hogy jobban bírják a strapát), bünteti azért is, mert nincs pénzük kiváltani a gyógyszert. Ráadásul viselniük kell, hogy kioktatják őket, hogy mindez az ő érdekükben történik, és amúgy is ők a hibásak, mert a rossz szokásukkal másokat zavarnak. A mások, akiket zavarnak, és nevükben az állam, csak mert ők zavaróak, szemrebbenés nélkül képes nekik fizikai és lelki szenvedést okozni. Azzal, hogy tiltják, kényszerítik, hogy megalázzák őket.

Elfogadnák, hogy korlátozzák őket: a nemdohányzók érdekében nem mehetnek be ide vagy oda, rendben van. De akkor el is várnák, hogy legyen éppen olyan ide vagy oda, mindenütt a tiltott mellett, ahová viszont bemehetnek.

Na, ezt aztán már hiába várják.

A szerző rokkantnyugdíjas