A politika érdekcsoportok ütközésének szintere, és demokratikus társadalomban a küzdelmekben szinte minden megengedett, mert működik a választók döntése, és esetenként, ha nem tetszik, leválthatják a kormányzatot szolgáltató érdekcsoport képviselőit. A tét nagy. Valós és szimbolikus értékeket lehet érvényre juttatni, elégtételt lehet szolgáltatni vélt vagy elszenvedett sérelmekért, az oktatáson és a médián keresztül formálni lehet a következő nemzedék politikai nézeteit.

A politikai színpadon sokszor hangzik el a realitás szó, gyakran hivatkoznak az egész társadalom érdekeire, mindenki másként látja persze, és valójában minden oldal festői képességekkel van megáldva, a saját tetteit, politikai személyiségét szépnek, hasznosnak, igazságosnak, a csoportérdeken felülemelkedőnek igyekszik ábrázolni, az ellenfél természetesen országvesztő, aljas, sötét lény, akitől meg kéne szabadulni. Az ember szereti a színházat, ez a képessége még jóval a nyelv megjelenése előtt kialakult az evolúció során, de általában képes a színjáték és a valóság megkülönböztetésére. Beleéljük magunkat a látottakba, bekiabálunk, biztatjuk a szimpatikus résztvevőket és öklünket rázzuk a rosszak felé. Shakespeare idején előfordult, hogy a nézők tettlegesen is beavatkoztak a mese számukra kedvező fordulatának ösztönzésére.

Modern időkben ezt már csak a gyerekek csinálják így, a műkedvelő közönséget tanítják a megfelelő viselkedésre. Csendben illik maradni, vissza kell fojtani az érzelmeket, csak a játék végén, a felszabadult taps fizikai önkívületében lehet kimutatni a bennük keltett indulatokat. Túl sokan vagyunk már, sokfélék, sok a zsebben megbújó fegyver, effajta fegyelem nélkül valódi tragédiába fordulhatna a színház. A politikai színházban viszont az a jó, hogy ott szabad beavatkozni. A nézőnek joga, sőt egy-egy oldal szerint kötelessége is a hangos tetszésnyilvánítás. Beronthatunk a színpadra, mi is szidhatjuk az ellenoldalt teli szájjal, ábrándozhatunk a nekünk kedvesek nagyszerűségén. Persze időről időre itt is befejeződik az előadás, csak nem tapssal végződik, mert már mindenki bőven levezette energiáit előadás közben, hanem szavazással. A szavazás hideg, értékelő aktus, ahol eldöntjük a hősök, hősnők játékának minőségét, az akciók finomságait, a dramaturgiai koncepció kimunkált vagy csupán összebarmolt szerkezetét.

A szavazással a következő periódusra új szereposztást hozunk létre, az előadás már másnap folytatódik, és ámulva nézhetjük, hogy a korábbi szereplők hogyan képzelik a folytatást. Lehet, hogy kedvünkre, lehet hogy nem. Minden kezdődik előröl, berohanunk, igyekszünk nekik segíteni, vagy éppen a partvonalról gúnyoljuk őket kedvünk és érdekeinek szerint, majd megint dönthetünk a szereplőkről a következő szavazáson. A színházi világban, mint említettem, a modern kultúra megtanítja a nézőt a valóság és a játék pontos megkülönböztetésére, a politikai színház játékaihoz viszont az is hozzátartozik, hogy a szereplők úgy játszanak, mintha tényleg minden úgy lenne, ahogyan azt kampánymenedzsereik, rendezőik dohányfüstös szobáikban kigondolják. Ez az összemosás a közönségnek, nekünk szól és a műértő fanyaloghat vagy csettinthet, hogy micsoda szép ötlet ez itt éppen, de nyugalom, a tapsrend működik, a végén mi szavazunk.

Nálunk is lezajlott a politikai színház éppen aktuális adása, és a nagyjelenetben a jobb oldal olyan szépnek, hatékonynak, ígéretesnek tűnt, hogy a másik oldal törzsszavazói kivételével az egész nézősereg nekik tapsolt/szavazott a végén. Most új szereposztás van, és izgatottan várjuk mi lesz, kicsit aggasztó, hogy úgy tűnik mintha a jobb oldali néző nem tudná a valóságot a színjátéktól elválasztani. Elfelejtkeznek a játékbeli mágikus trükkök igazi természetéről, az 52% ugye nem kétharmad, de annak mondjuk a játék kedvéért, egy kimódolt választási rendszer furcsa következményeként. Mindenesetre négy évre varázshangulat van a színpadon. Csodákat tehet egy ügyes rendező! Elhitetheti, hogy övé a hatalom örökre, ideiglenes alkotmányt álmodhat harmincszázaléknyi valódi támogatással, ezért nem is érdemes a társadalommal egyeztetni, girlandos, cicomás, egyszer használatos az építmény, a játék végén úgyis lebontják. A nézők többsége persze bosszankodik és a korábban sejtett forgatókönyvet szeretné számon kérni. Hatásvadászat helyett az ígért rendet, ésszerűséget, modern, hatékony államot. A fővárosban a túlságosan nagy hatalmú kerületek visszametszését, most megvan hozzá a hatalom. Aztán jó lenne látni az új, bölcs pártfinanszírozást, hogy a korrupció leg elevenebb forrása végre kiapadjon. A gazdaságban is volna mit tenni, az elviselhetetlen körbetartozások, kifizetetlen alvállalkozók problémáját a fejlett világ régen megoldotta, a beruházások büdzséjét bankok kezelik, és ők fizetnek, nem a fővállalkozó. Csak nem a baráti kör tagjainak érdekeit sértené az ésszerű megoldás?

Szóval tennivaló lenne elég, de a fiúkat valahogy elragadta a játék, a kétharmados varázslat mákonya. A „sötét” erők szervezetei tényleg agyagba vannak döngölve, de naiv, rettenetesen naiv gondolat az, hogy a társadalom baloldali gondolkodású része is eltűnt varázsütésre. A politikai szocializáció nem múlik el egy választással, még ha a tehetségtelen szervezeteket nem is akarja a közönség többé látni. Jönnek újak, szinte a semmiből. Az előre látó politika ilyenkor nagyvonalú, befogad és nem kirekeszt. Ennek semmi veszélye, mert a hatalom egy kézben egy darabig, de ha fordul a kocka megint – és ha így mennek a dolgok fordulni fog –, a másik oldalt büntető szavazatok eltűnnek, és újra „ezen” az oldalon jelennek meg. A bosszú, az önkény sokba kerül majd, a befogadás, az értelmes együttműködés viszont jól fizetne. Persze, ha az a cél, hogy megszerveződjön az új baloldal, akkor csak rajta!

Elképesztő, hogy a jobboldali vezető politikusok arroganciája, figyelmetlensége, nemtörődömsége vagy hozzá nem értése milyen látványos hibákat produkál. A szerencsétlen Ferihegyet elnevező bizottság és kirúgott tagjainak esete a legjobb Rejtő Jenő-regényeket idézi, szerencsétlenség a szereplőknek, de uraim, röhög az ország! Minden politikai hatalom sorsát mutatja, amikor megjelennek a politikai viccek. Húsz évig eltűntek, most újra itt vannak, nagyon fontos jelenség, el kéne ezen valakiknek gondolkodni. A Ferihegyen csak mulatunk, de számos eset van, amin jó érzésű ember csak dühöngeni képes. Itt van a vadászlobbik álszentéletű magas patrónusának és Rodics Katalinnak, az európai tekintélyű, kitűnő környezetvédelmi szakembernek a felháborító esete. A tisztességes vadászokkal semmi bajom, a szabályozott vadászat a termésbetakarítás egyik eszköze, ökológiai okokból is nélkülözhetetlen, de nem úri passzió! Elképesztő, hogy a törvényeket, az EU-s jogszabályokat betartató szakembert ilyen önkénnyel meg lehet hurcolni.

A kormányzásra kaptak jogot az urak, nem az ország értékeinek, ritka, védett állatainak az esztelen pusztítására! Rodics a tanítványom volt, munkáját jól ismerem, többször segítettem tanácsokkal és meggyőződtem arról, hogy sohasem íróasztal mögül dönt, nem sajnálja a fáradságot, mindennek lelkiismeretesen utánajár. Volt, hogy az egyik állatkertet kellett megóvni attól, hogy egy nyugati gyógyszergyár agyonkínzott, félőrült csimpánzait vállalja át némi pénzért. Azonnal lehetett volna dönteni, mert nyilvánvaló volt, hogy elmebeteggé tett szerencsétlen állatokat nem lehet állatkerti közönség elé vinni. Rodics nem sajnálta a fáradságot, megnézte maga is szegényeket, szakértőket hívott, és még arra is volt gondja, hogy az állatkertnek adott „nem” mellett a szerencsétlen állatok számára kielégítő megoldást találjon. Alapos, lelkiismeretes szakember, és egy farizeus, akit a Fidesz a hátán vitt a parlamentbe, mert saját jogán oda soha be nem kerülhetett volna, kirúgatta úri kedvében, úri vadászkedvében. Állatszerető emberek, szakértő biológusok erre sokáig fognak emlékezni.

Rendet kéne csinálni, nem baromságokat!

FOTÓ: BÓCSI KRISZTIÁN