Forradalomellenes korszakban éltünk, amikor ’56 felforgató és kaotikus napjaira néhány sértett öregen, hivatásos emlékezőn kívül senkinek se akaródzott emlékezni. A 2006-os évforduló óta valahol félúton vagyunk a forradalom üdvtörténete és revíziója között – Standeisky hatalmas műve alighanem egyike az utolsó középen állóaknak. Könyörtelenül leszámol a mítoszokkal, ugyanakkor patikamérlegen kiegyensúlyozza az öntudatos nép és a fékevesztett csőcselék közötti igencsak bonyolult viszonyt. Ha saját pozíciómat tisztázhatom: közelebb állok a revideálókhoz, és a negyvennyolcas, ötvenhatos függetlenségi és forradalmár túlfeszített lényeglátókhoz képest, a nyolcvanas évek eleje óta hatvanhetes, hatvannyolcas, nyolcvankilences kiegyezéspárti és reformer, hamis (?) realista vagyok. Mindez talán nem akadályoz abban, hogy ne csak a legnagyobb becsüléssel, de tárgyilagosan is szóljak Standeisky lenyűgöző teljesítményéhez.

A könyv fő állítása, hogy ’56 plebejus, nacionalista és függetlenségi forradalom volt, amely az 1945-ös felemás forradalomban – a földosztásban, a népi önkormányzó intézményekben – gyökerezett. A patríciusaitól, az elitjétől megfosztott társadalom sikeresen megteremtette a maga népuralmát a falvakban és a kisvárosokban, megszervezte a mindennapi működést, és többé-kevésbé kialakította a távlatokat. Földet és ellátást, illetve „magyar” rendszert akart itt a nép. A könyv falvak és kisvárosok történéseinek tucatjaival bizonyítja, hogy az ország nagyobb részén a népuralom józan felismeréseken, spontán demokratikus intézményeken, a személyes tulajdon és a biztonság szavatolásán, valamiféle helyi törvényességen és természetes igazságosságon nyugodott. Itt a demokrácia a polisz, a közösség, a közösségi érdekek és értékek uralma értelmében működött, és nem a spontán többség akaratának szándékai szerint. De ahol ennek hagyományai vagy alkalmai voltak, ugyanez a magára hagyott tömeg csőcselékké változott, és antiszemita, „idegenellenes” pogromokat tartott és lincselt. Budapest és a nagyvilág egyszerre volt évtizedes és sok-sok kilométeres távolságban. Száz és száz falu mikrotörténeti tapasztalatai azt mutatják, hogy a nép átmenetileg elél a felsőbbek nélkül, még ha az irányításhoz szüksége is van a falu „nadrágos emberére”. ’56-nak, akár a kairói, tuniszi, bengázi lázadásoknak, mindenki és senki a hőse: az első kővel hajító, az első gyűlést összehívó, a szót éppen megtaláló.

Az ötvenhatos plebejus vágyak mindenre és viszonylag nagyon kevésre irányultak. Az oroszok kimenete, a legyünk máshol, mint ahol vagyunk, világtörténelmi vágy volt –nem teljesült. De a föld visszavétele a „téeszcsétől” és igazságos újrafelosztása nem látszott lehetetlennek. És itt nagyon fontos, hogy a tulajdon újraosztása kapcsán nem merült fel spontán módon, hogy a falu szegényei, nincstelenjei, földhöz nem értői többségükkel élve kitaszítsák a korábbi gazdagabbakat, a falusi, kisvárosi patríciusokat, vagyis a helyi forradalom nem az alvég fölkelése a felvég ellen. A kulákok és középparasztok hatósági kifosztásából és a tsz működésképtelenségéből származó nyomorúság igazolta, hogy a földhöz értés, az állattal, szerszámmal bánás, az emberek megszervezése hagyományt, tudást, szokásrendet igényel. A forradalom földosztása megteremtette volna a maga legfontosabb társadalmi bázisát, és tudjuk, hogy a kádári téeszesítés, agrárpolitika rá is ébredt, hogy ebből a tapasztalatból merítenie kell.

A saját magunk választotta Forradalmi Bizottság irányítson, és ne föntről idegen urak, elvtársak – miért ne? Az önmagunk kormányzása, saját mikrotársadalmunk intézményes megszervezése természetes igény – ez 1956 messze mutató követelése. A magyar érdek, a magyar szó, a magyar himnusz és zászló, március 15. és Petőfi legyen az első, s ne az orosz, a zsidó, a sváb, a román vagy a szerb, tót vagy cigány,mert itt mi vagyunk itthon, realista vágy volt – sajnos. Sajnos, mondom, mert itt alig-alig választható szét a patrióta és a nacionalista. Itt már megjelenik a másokkal szembeni, sérelmekből fakadó düh és erőszak. Nem takarították-e el a zsidókat és a cigányokat ’44-ben, a svábokat ’46-ban, nem internálták-e a szerbeket ’49-ben? S ha az előbb Standeisky szépen bizonyította, hogy a forradalmi nép nem a máséból, hanem a magáéból akarta faluját, kisebb-nagyobb városát felvirágoztatni, könyvének más részeiben belepillanthatunk, hogyan szabadulnak rá a Másra és a Máséra, hogyan vernek agyon tőlük különbözőt, s rabolják el a másét. Ilyenkor joggal tesszük fel magunknak a kérdést: nem kell-e félnünk saját népünktől, sajátmagunktól? Ki és hogyan képes nemcsak megfékezni ezt a tömegindulatot, de ezzel a tradícióvá váló, mélyen barázdált indulattal, érzelemmel évek, évtizedek múltán megbirkózni?

A magyar mentalitásban a hosszan elhúzódó, konzervatív evolúciós időszakok ellenére mély nyomokat hagynak a forradalmi szerepek és szerepjátékok. Ferenc József és Deák Ferenc, Horthy Miklós és Bethlen István, illetve Kádár János mindennapos sikere, szürke hétköznapi példája ellenére, szerepálmai Kossuthnak és Petőfinek, Adynak és József Attilának, Nagy Imrének – március 15-ének és október 23-ának –vannak. A történelem elejére kerülni, a létezést legalább egyszer kizökkenteni, magunkat megfogalmazni – értelmet keresni az értelmetlen életre. Ebből származik tragédia utáni komédia, drámai szerep után ripacskodás. Standeisky Éva könyvének kiválósága, hogy finom kézzel, értő módon bontja szét a forradalmi napokban a tragédia és komédia szálait. A forradalomméltósága árad a falut ésszel irányító öreg paraszt szájából, és méltatlansága a kalandor, éppen a helybe beletaláló „forradalmi komédiáséból”. Egyik műfogása, hogy nemcsak a hivatalos visszaemlékezésekből és a periratokból válogat, hanem felbiztatott tanítványainak családtagjaikkal készített interjúiból is: itt nagyapák levetik Kossuth-kalapjukat, és megmosolyogják saját Petőfi-hőstettüket. Embereket látunk szerencsétlenkedni, erre-arra forogni, ilyen-olyan szerepeket játszani. Sokszor kevésen múlik, hogy a nép hőse vagy áldozata leszel, hogy tragédiába vagy komédiába fúl az életed.

Standeisky Éva elfogulatlanul elfogult. Nem politikai, nem ideológiai, nem történészszakmai, hanem egy saját, autonóm értelmiségi mentalitás, erkölcs és stílus alapján ítél a folyamatokról, tár elénk távlatot visszafelé és előre: minden tényt, gondolatot egymásmellé helyezve, ugyanakkor érezhető helyesléssel vagy irtózással. Elfogadja, hogy a politikai valóság reprezentációinak különbsége a dolgok természetéből fakad, mely lényegét tekintve ellentmondásos. Akár Machiavelli, olyan közrendűnek tartja magát, „akik a vidék képét megrajzolják, síkságra ereszkedvén szemlélik a hegyeket és magaslatokat, a völgyeket pedig a hegy tetejéről”. Ha Machiavellinél mindig érezni a lovaglás ütemét, Standeisky Évánál a gyaloglásét. Gyalog jár be falut és várost, szemmagassága a falusiak szemmagassága. Néprajzos, szociográfus, társadalomantropológus lépked így, kocsma, faluház, árokszél – Szabó Zoltántól Kovács Imréig. És valahol ott bandukol hegyen át és réten át, erdőn-mezőn, éren át, egészen Párizsig az ifjú hajléktalan Kassák. 1956 az ő forradalmuk, az őmagyar vidékük. És most már a miénk.