A hatalomba került párt arcáról lassan lefoszlik a baloldali kampánypopulizmus, még a szociális piacgazdaság álarca is, s a jobboldal által ezerszer pokolba kívánt, bár eddig csak nyomokban felfedezhető neoliberális gazdaságpolitika jön. Kőkemény konzervatív páncélzatban. Ez rajzolódik ki a szociális jogokat érintő megszorításokból. A Széll Kálmán Tervet kibontó intézkedésekről gyárthat a Fidesz vezérkara bármekkora szinonimaszótárat, ezzel nem tudja megmásítani: ott a vasmarok valamennyiünk torkán.

Ezt a fajta kíméletlenséget Európában talán a britek élték meg, amikor az 1980-as években Margaret Thatcher új pályára állította országát. Szembeszállt a hagyományos, de milliárdokat elnyelő, versenyképtelen ipar erős szakszervezeteivel, kíméletlenül letörte a sztrájkokat, és keresztülvitte azt, amit utóbb és halkan a

Munkáspárt is elismert. Elkerülhetetlen volt a Vaslady csaknem minden modernizáló mozdulata. Nagy-Britannia fellendült, az alvó Munkáspárt pedig csaknem ráment erre. Konzervatív évtizedek után Tony Blair és az Új Munkáspárt kellett ahhoz, hogy a brit politika, vele a britek élete megint forduljon egyet.

Haahasonlateddignetánsántított, innen féllábú lesz, arra azonban jó, hogy figyelmeztető legyen a hazai baloldal számára, mi mellé és milyen eszközökkel áll – és minek megy neki minden létező erejével. Orbán Viktor belső meggyőződésén kívül semmi nem indokolta ugyanis, hogy Magyarország a kőkemény átmenetet válassza.Mert kétharmados többsége van, földbe döngölt ellenzékkel. Mert azt gondolja, megteheti egy olyan országban, ahol nincs erős érdekvédelem, amely a már megszerzett szociális jogokért (végkielégítés, túlórapótlék, éjszakai és hétvégi pótlék, fizetett szabadság, táppénz), amelyeket most a kabinet megnyírni készül, tömegeket vigyen az utcára. Ha a kormány mégis kiprovokálja ezt, lelke rajta. Legfeljebb teszteli, elvisel-e ekkora szociális feszültséget még a lakosság.

Amúgy erről a gazdaságpolitikáról lehetetlen lefejteni az ideológiai leplet. Ha Orbán színtisztán politikai okokból meghirdetett „szabadságharca” miatt tavaly szeptemberben nem szakít az IMF-fel, akkor talán sikerülhetett volna egy puhább átmenet, de bizonyos szigort megúsznunk nem lehetett volna akkor sem. Most az e „szabadságért” fizetett felár teszi még kegyetlenebbé az orbáni modernizációt. Felára azoknak a kölcsönöknek, amelyekkel már csak az ország nyomora és egy egyetlen év alatt kifeszített középosztály finanszírozható. És, ami legalább annyira fontos, mint a pénz: a polgár végleg elveszti azt a reményét, hogy bizonyos mértékű társadalmi békében európai minőségű életet élhet. Eddig is alig ment szabadságra, és amíg állt a lábán, egyáltalán nem ment táppénzre, mert állása elvesztésétől félt. Most a lehetőségét is ellopnák annak, hogy ha akarná, mégis éljen a jogaival. De facto az állam rabszolgája lesz, akitől csak egyet vár a hatalom: csukott szemmel ugorjon a kormányfő után a modernizáció orbáni sötétjébe.

Megteszi?