Kilenc nappal a panaszszó felröppenése után az MTV nemhogy műsorra tűzte az „Adjátok vissza a hegyeimet!” című opust, hanem kifejezetten, nyomatékosan ezzel ünnepelte a húsvéti Fidesz-alkotmány törvénnyé emelkedését. Éppen húsvéthétfőn, amikor is a köztársasági elnök nemcsak aláírásával szentesítette egykori párttársai szüleményét, hanem odanyilatkozott, hogy „a húsvéti alkotmány Magyarország feltámadásának záloga”.

Ilyenformán nemcsak Wass Albert foszló ködképe vitt bennünket vissza a múltba, hanem maga Schmitt Pál is. Míg azonban az erdélyi író emléke csak Észak-Erdély visszacsatolásához meg egész Erdély visszaköveteléséhez (vö. „hegyek”, ahol a magyarlakta városokkal ellentétben mócok lakoztak zömmel, Ábelt is csak egy erdőbirtokos román bank küldte föl a rengetegbe...), Schmitt szavai egészen 1921-ig, amikor is az Irredenta című kötetben megjelent Váry-Papp Elemérné Magyar Hiszekegy névre hallgató „verse”, benne az alábbi sorokkal: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában”.

Ne kukacoskodjunk most azzal, „feltámadásra” vár-e ma Magyarország, mert már az esztétikai érzékünk is tiltakozik e rettenetes giccs ellen. Azzal se, hogy egy törvényszöveg feltámaszthat-e egy országot? (Egy demokráciát, azt igen! Amiképp az NSZK 1949-es Grundgesetze a hitleráj után.)

Ebben a Wass Alberttel párosított schmittiádában az volt az elborzasztó, hogy az erdélyi író örök, irredenta álmát Magyarország (nem a Magyar Köztársaság) államfője – talán akaratlanul is – leporolta, és a két világháború közötti, a közgondolkodást tökéletesen eluraló „feltámadásvágyat” a XXI. századi új magyar alkotmány értelmezési tartományába belevitte. Időutazás.

Haraszti Miklós ma nyilván jót kacag egykori önmagán, ki Csurkát a 90-es évek elején attól féltette, hogy ha nem vigyáz, időgépe 1938-ban száll le. Van visszább is, mint látjuk, mind annyiunk kárhozatára.

Nyugtázni tartozom itt, hogy Koltay filmje a „történelmi Magyarország” 1918 előtti területének helyreállítását, mely Wass írói, de főként emigrációban kifejtett publicisztikai tevékenységének vezérfonala volt, „érzelmi alapon” helyeselhetőnek nyilvánította. És ez a film, csak hogy még jobban mérgezze a tudatlan magyarok sérült tudatát, egy árva szóval nem említette a visszacsatolt Észak-Erdély nemzetiségi összetételét – azt tudniillik, hogy azon a területen igen kicsinyke volt a magyar többség, bárhányan zokogtak is Kolozsvárott az örömtől. (Koltay Trianon- és Horthy-filmjeiből is hiányoznak perdöntő láncszemek. De valamennyit látni fogjuk hamarost a köztévében, erre fogadni mernék.)

Wass holtában tapsolhat. Ő, ha élne, tudná, hogy miért lettünk mi a húsvéti alkotmányban Magyar Köztársaságból Magyarország.

A határok miatt, hölgyeim és uraim. Akárhány köztársaságunk volt eddig, annak a határai de facto vagy de jure a mai határokat érvényesítették. A magyar (köztársasági) állam szűkebb volt, mint a nemzet. Holott Szekfü Gyula már száz évvel ezelőtt a nemzet produktumának írta le az államot. S ha most „minden magyar” a nemzet részévé válik, amiképp azt nemzeti kormányunk kinyilvánította, akkor a magyar állam (Magyarország) addig nyújtózkodhat, amíg magyarokat talál. Elsősorban a szomszédságban.

Egy alkotmány leplében akár így is válhat „rejtetten hivatalossá” az irredentizmus. Attól a kormánytól, amely évtizeddel ezelőtt arról értesítette a velencei bizottságot, hogy esze ágában sincs a kettős állampolgárságot bevezetni, majd nemhogy bevezette, még a „kettősök” szavazati jogával is kacérkodik, minden kitelik.