A válság kezelése
Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter vezetésével keresztes háborút jelentettek be az országot behálózó, a gazdaság normális működését, a vállalkozások életét megkeserítő bürokrácia felszámolására. Nem volt még kormány, amely ne tűzte volna e célt a zászlajára, hogy aztán néhány sikerelemet a kirakatba téve ugyanolyan gyorsan ejtse is a témát. A lobbierő diadalmaskodott. Ezúttal azonban azt mondják, másképp lesz: kétharmaddal a tarsolyban akár egyeztetés nélkül is könnyen átvihetők a vállalatok költségeit – az ígéretek szerint – 500 milliárd forinttal csökkentő intézkedések, amelyekhez hamarosan egy újabb, 1500 milliárdos megtakarítási csomag párosul. Grandiózus tervek, s ha megvalósulnak, nagyban növelik a hazai cégek versenyképességét. Igaz, ami a munkáltatóknak enyhítést hoz, az a munkavállalóknál jórészt megszorításként jelentkezik.
Az egyeztetéseket eddig látványosan kerülő kormány taktikát váltott. Október és január között négyszer ültette asztalhoz a munkaadói képviseleteket az OKISZ-tól a VOSZ-on át az amerikai iparkamaráig. A siker teljes volt, mindenki megkapta a magáét, komoly reklamáció nem is érkezett. Nem csoda, hiszen ki ne akarna spórolni. Ha már az élőmunkát sújtó tbjárulékok csökkentésével adós maradt a kormány, legalább a papírmunkát tegye egyszerűbbé. Ez magyarázza azt a tökéletes kommunikációs csendet is, amely az Adminisztrációcsökkentő Munkacsoport tevékenységét kísérte. Egészen a múlt szerdai csomagbontásig.
Akkor vált világossá, hogy itt nemcsak az adminisztrációt vágják vissza – helyesen –, hanem „mellékesen” a munkavállalók szerzett jogait is. És nem kisbicskával, hanem baltával. Hogyan másként lehetne értelmezni az indoklás nélküli felmondás rendszerének kiterjesztését a versenyszférára, a végkielégítések drasztikus megnyirbálását. Ugyan miért kapjon a magyar munkavállaló tíz ledolgozott év után 22 heti átlagjövedelmet, amikor a cseh, román és szlovák társa csak 13 hétre jogosult? – teszik fel a kérdést az anyag összeállítói. A válasz kézenfekvő: hogy legyen valami tartalékja arra, ha véletlenül nem tudnamunkát találni abban a három szűk hónapban, amíg az állam álláskeresési járadékot ad a számára. De amikor még van munkája: a munkaadó ezután saját érdekei és igényei szerint utasíthatja munkavégzésre, túlórázásra alkalmazottait, mi több, a jövőben –részben vagy teljesen – mentesül az 50 százalékos túlórapótlék, az éjszakai és a hét végi pótlék kifizetése alól. Az indok: a szomszédban ezeknek jó ha a felét fizetik ki. Mint ahogy odaát legfeljebb 25 nap fizetett szabadság jár a dolgozónak, míg nálunk az alap – 45 év felett – 30 nap, és három gyereknél ehhez még hét nap adódik hozzá. Szerencsés persze az a munkavállaló, aki ezt ki is tudja venni. Ebből is jócskán visszavesznek, csak amérték kérdéses.
Silány vigasz, hogy a minisztereknek sem jár majd a negyven nap, hanem csak a fele. A szabadság kiadását ráadásul a munkaadó érdekeihez igazítanák. Az üzemi tanács megalakítása immár csak választható lehetőség lesz, mert az indoklás szerint ez az intézmény eddig jobbára csak akadályozta a munkát. Továbbá: szakirányú végzettség helyett ezentúl egy sima érettségivel is el lehet majd vezetni – mondjuk – egy éttermet, a követelmények tervezett minimalizálása ebbe az irányba hat. Mellesleg százezer új munkahelyet teremt – Matolcsy szerint.
A munkaadók elégedetten szemlélik a kottát, amelynek láttán az egyeztetési folyamatból tudatosan kirekesztett munkavállalói érdekképviseletek már gyászt, rekviemet emlegetnek. Orbán Viktor két évvel ezelőtt a szociális piacgazdaság alapköveinek lerakását ígérte a választóknak, akik ehelyett most a kőkemény kapitalizmust és a vele járó jogbizonytalanságot, sőt jogvesztést kapják a nyakukba. A Fidesz a kormányváltás előtt a munkavállalókkal szolidarizált szinte feltétel nélkül, most a munkaadókkal. A kormány éppen a szociális vívmányoktól szabadítja meg a rendszert, ugyanolyan válságkezelő Mekk mesterként, mint amilyennek elődjét tekintette.
