A megszorítás nem a polgárok nyomorgatását jelenti, hanem a költségvetési hiány, a közkiadások, a közszolgáltatásokra és állami juttatásokra fordított pénz csökkentését. A külföldi és hazai makroközgazdászok túlnyomó többsége számára a megszorítás pozitív fogalom, mert az alacsonyabb államadósság és a kisebb közterhek hosszabb távon jót tesznek a gazdaságnak, nem szegényebb, hanem gazdagabb lesz tőle az ország. Kivált az olyan eladósodott, magas újraelosztási rátával működő ország, mint a miénk.

Van egy kisebbség, mely keynesiánus vagy ilyen-olyan antikapitalista alapon ezt nem így gondolja. Ők (pl. az LMP, a Gazsó-féle Társadalompolitikai Tagozat vagy Tamás Gáspár Miklós) a meggyőződésükhöz képest joggal és jó lelkiismerettel tiltakozhatnak a megszorítások ellen, álláspontjukat helytelennek és veszélyesnek vélem ugyan, de nem álságosnak és nem etikátlannak.

A legveszélyesebb, hazug szerepjáték azoké, akik miközben folyvást vádolják a kormányt, hogy tönkreteszi az országot a magas államadóssággal és közterhekkel, brutális megszorításként utasítanak el minden reformot és intézkedést, amivel államadósságot és közterhet csökkenteni lehet.

A Fidesz nyolc éven át játszotta ezt az aljas játékot. Semmilyen gazdaságpolitikájával egyszerre tartotta maga mögött és beszéltette (üvöltette) a kormány ellen a megszorításpárti mainstream irányzat, valamint a kisebbségi keynesiánus és antikapitalista irányzatok legradikálisabb híveit – most pedig a megszorítás alternatívájaként mutatja be azt, amit mindenütt a világon megszorításnak hívnak, s amit eddig ő is így nevezett.

Az MSZP-nek pedig nem kellene mérsékeltebb formában sem követnie ezt a példát most, hogy a kormányt Brüsszel és a világpiac visszapofozta a megszorítások útjára.

Ismerős és rossz szöveg, hogy a „brutális megszorításokra” a kormány rossz gazdaságpolitikája miatt van szükség, hogy a Széll Kálmán Terv csupán megszorítások sorozata stb. A Fidesz a szegénységben élők, a szegénységtől fenyegetettek és a jövő nyugdíjasainak pénzét lapátolja át a leggazdagabbak zsebébe. Ez kegyetlen és szakadékba vezető politika, van ok tehát tiltakozni sok konkrét megszorító lépés ellen, de a megszorításokat általában kárhoztatni a legfinomabban fogalmazva is dőreség. Magánemberben ilyen dőre már nincs túl sok.

A magyar magánembereket a csődveszély már átállította az adósságszaporításról a kiadáscsökkentésre, a magánmegszorításra. Most már csak választópolgárként kellene belátniuk, ha lenne választható párt, mely erre a belátásra épít, hogy a megszorítások a köz számára is elkerülhetetlenek és a velük járó fájdalmak is. Lehet a fájdalmak más elosztását ígérni és követelni, de azt nem, hogy „nem fog fájni”.

Az a lemez lejárt.