Alkotmány és alaptörvény
Az alaptörvény e fogalmi változtatást szövegében próbálja is következetesen átvezetni, például „alkotmányellenesség” helyett „alaptörvény-ellenesség” szerepel. Csak magát az Alkotmánybíróság nevét hagyta változatlanul.
Ez nemcsak nyelvi játék, szómágia – bár a szimbólumok világában ez is fontos! –, hanem nagyon is érdemi újítás. Valamennyire emlékeztet ugyan arra, ahogy annak idején „a múltat eltörölni” jegyében a Nemzeti Színházat inkább kiköltöztették a Lágymányosi híd mellé – hogy „csak azért se” ott legyen, ahol az alapjai már elkészültek, és ahol logikus volt, valóban betölthette volna feladatát. A 2002-es kampányhoz kapcsolt átadása lehet, hogy szerepet is játszott a Fidesz választási vereségében.
Mégis sokáig úgy véltem, az alaptörvényre való átnevezésnek lehet valamilyen komolyabb oka is –az előterjesztés indoklása nem elég meggyőzően utalt is ilyesmire. Az pedig már valóban tartalmi változtatást jelentett, ami miatt indokolt lehetett az átnevezés, hogy a bármely alkotmányba illő feladatok rendezését szétosztották a magyar közjogban eddig nem létező két új jogi kategóriába: a gyakran csak általánosságokat tartalmazó alaptörvénybe és a csak az elfogadásának módjával meghatározott, de a jogrendszeren belüli helyét illetően legalábbis egyelőre bizonytalan fogalmú sarkalatos törvényekbe. Az alaptörvény ezért önmagában valóban nem alkalmas annak betöltésére, amit világszerte egy alkotmánytól elvárunk, a valódi, teljesebb tartalmát a sarkalatos törvények adják majd meg – nemcsak alapvetően fontos emberi és állampolgári jogi kérdésekben, de még olyan szűkebb értelemben vett, jellegzetesen alkotmányi szabályozást igénylő közjogi témákban is, mint az állampolgársági jog, választójog vagy a rendkívüli helyzetek.
A mélyebb értelem keresésében mégis elbizonytalanított a napokban néhány vezető kormánypárti politikus megnyilatkozása tévéinterjúk során. Ezek tükrében bizony nem zárható ki, hogy akár felkészültségbeli vagy éppen feladatmegoldási gondok is állhatnak az újabb fogalmak, rendelkezések mögött. Például huszonnégy órán belül időrendi sorrendben Rétvári Bence, Kósa Lajos, Gulyás Gergely és Lázár János interjúit hallgattam. Kósa Lajos, közülük legkorrektebben, a történelmi alkotmány értelmezése kapcsán legalább a jogászokra hagyatkozott, akik biztosan tudják a választ. De Rétvári Bence jogász, igazságügyi államtitkár, és mégis magabiztosan a második ciklus 80%-os alkotmányozási szabályára hivatkozott – miközben ilyen nem létezett: az alkotmány csak arról rendelkezett, hogy ilyen arányban az alkotmányozás eljárási szabályait lehetett elfogadni. Ez be is töltötte feladatát, mikor a házszabályt nagy egyetértésben ilyen arányban is módosítottuk, és abba illesztettük a valódi alkotmányozási biztosítékokat, így a legalább ötpárti egyetértést az új alkotmányos rendelkezéseknél. Erről egy igazságügyi államtitkárnak illene tudnia. Utána Gulyás Gergely mint az alkotmány-előkészítő bizottság fideszes alelnöke a riporter alkotmányozással kapcsolatos kérdéseire sorra úgy válaszolt, hogy ezt a miniszterelnöktől kell megkérdeznie. Most akkor ki „alkotmányozott”? Lázár János pedig a bírák, ügyészek 62 éves korban való kötelező nyugdíjazását úgy indokolta, hogy nem lehetnek kivételek – miközben éppen az ő módosító indítványaira teremtettek kivételeket, különböztették meg őket hátrányosan: hiszen egy átlag állampolgár 62 évesen csak jogot szerez, lehetőséget kap, hogy nyugdíjba menjen, de nem kötelező számára! Ők viszont a nyugdíjazást e kor betöltésével alaptörvényi szinten kötelezővé tették –kizárólag a bírák és ügyészek számára! A végső szövegbe e rendelkezéseket belerögtönző frakcióvezető azzal sem lenne tisztában, hogy mi a különbség a jog és a kötelezettség között? És utána ugyanezt Szijjártó Pétertől is hallottam...
E néhány interjú eléggé lehangoló. Erre lennének képesek? E kis kitérő tanulságaival folytassuk, hogy vajon miért tették félre magát az alkotmány elnevezést – és ezen keresztül a valódi fogalmát, funkció ját. Ezzel pedig egy ország életében politikailag még önveszélyesebb akaratoskodni, mint a Nemzeti Színház helyével. Például ilyen magas labdát adtak fel leendő kihívóiknak: hazánknak ismét alkotmányra van szüksége, azt helyre kell állítani. Szegény II. József is megpróbálta saját elképzelései szerint átformálni az országot, kiiktatni az akkor még íratlan alkotmányunkat, aztán a halálos ágyán csak belátta: nem megy. Az alkotmány hagyományainkban rögzült nevét, fogalmát másnak sem bölcs dolog mellőznie.
Magától az alaptörvény szótól még a nyelvérzékem is háborog. Nemcsak jellegtelen, szürke, de tartalmilag is kevesebb, mint az önállóságot, törvényekfelettiséget nyelvileg is megjelenítő külön fogalom, az alkotmány. Más nyelvekben is mennyire mást jelent a latin constitutio és lex megfelelő változata! Az alaptörvény szó viszont mindössze jelzővel ellátott törvény, egy közöttük, még ha legelső is, primus inter pares. És hogyan lehet mondatba illeszteni? Ragozni, képzővel ellátni? Hiszen a kifejező, szép magyar szó, az „alkot”-ból eredő alkotmány továbbképzésével alkotmányozunk, alkotmányosságunk, Alkotmánybíróságunk van, ellenben törvényt hozunk, törvényhozók ülnek a parlamentben. E fogalmakra később is szükségünk lesz. Az új elnevezés melyik mintát követi? A tartalmit? Alaptörvényezés, alaptörvényesség legyen? Vagy a formait: alaptörvényhozás? Hiszen alkotmányozással mégiscsak kizárólag alkotmányt lehet megalkotni!
E füstölgéseim közepette ért aztán a valódi meglepetés, amikor letölthettem a köztársasági elnök aláírására váró normaszöveget. Az egykori alkotmányügyi, majd alkotmány-előkészítő bizottságban szerzett tapasztalataim alapján legelőször a záró, hatályba léptető rendelkezéseket néztem meg – és nem akartam hinni a szememnek. Az alaptörvény 2012. január 1-jén lép hatályba. Rendben van. Az Országgyűlés a hatályos alkotmány 19. § (3) bekezdés a) pontja és 24. § (3) bekezdése alapján fogadta el. Ez is igaz. Aztán rendelkeznek az átmeneti és végrehajtási szabályokról. Csak ennyi? És a hatályos alkotmányt nem helyezik hatályon kívül? Igaz, hogy a bevezető részben a kommunista alkotmány érvénytelenségéről nyilatkoztak. De az már jogtörténet, hiszen 1989. október 23-a óta halott jog! A mai képviselők, kormánytagok a már jogállami hatályos alkotmányra esküdtek, és ebből eredeztetik a zárórendelkezésekben is alkotmányozó jogukat! Ha az érvénytelenséget a hatályos alkotmányra is próbálnák kiterjeszteni, akkor nemcsak esküjüket szegnék, de érvénytelenítenék magát a frissen meghozott alaptörvényt is! „Csuka fogta róka” helyzet alakulna ki: hiszen éppen a hatályos alkotmány kétharmados – amúgy alkotmányozáshoz nagyon gyenge legitimitású – rendelkezése alapján hozták meg az alaptörvényt! Még ha új alkotmányt alkottak volna, akkor ugyan nem pontosan, szakszerűen, de valamennyire lehetne hivatkozni arra, hogy az új kioltja a régit. De nem alkotmány, hanem alaptörvény született!
Most mi lesz? Az a képtelen helyzet állhat elő 2012. január 1-je után, hogy választhatunk: az alkotmányt tartjuk be, vagy az alaptörvényt? Vagy a valójában egy hónap alatt gyorsan elfogadott alaptörvényt e rendkívüli hatású figyelmetlenség miatt máris módosítani kell? Arra gondolni semmerek, hogy az új hatalom nem tartaná fontosnak, hogy ezzel az alapvető jogalkotási követelménnyel ne is foglalkozzék...
A szerző ügyvéd, az SZDSZ volt országgyűlési képviselője
