Az csak természetes, hogy a kamarai regisztrációs szám megléte bizonyos támogatások folyósításának, de akár a puszta működés engedélyezésének feltétele is lehet. Az előbbi egyszerű ügy, az utóbbihoz (például az üzleti tevékenység esetleges korlátozásához) bizonyos adóügyi és egyéb eljárások szükségeltetnek majd, de ez csak adminisztrációs fantázia kérdése, s ebben sincs híján a hatalom. A szervezetben az egy tag, egy szavazat elve lesz érvényes, tehát a belső szabályok kialakításakor, pláne vitás ügyekben a Tesco vagy a legnagyobb gabonakereskedő pontosan annyi jogot kap, mint a biharugrai burgonyatermelő. „Az agrárkamara működése az élelmiszerlánc minden egyes szereplőjének általános és együttes érdekét szolgálja” – olvasható a tervezet bevezetőjében, és magától értetődőnek tartják a hivatalos kommentárok, hogy ezen közös célok ellenére az egyes tagok között keletkezhetnek érdekellentétek. Erre is akad megoldás, mégpedig a kötelezően alkalmazandó választottbírósági rendszer – ha belső konfliktus adódik, a regisztrált tagok oda fordulhatnak vitáikkal, máshova nem. Egy ilyen bíróság működtetése pedig alárendelhető azoknak a bizonyos „közös céloknak”.

E célokhoz könnyen rendelhető olyan belső feltételrendszer – például alkalmas szervezeti és működési szabályzat vagy etikai rend –, amelyben például előírható, hogy (idézet egy, a törvény lehetőségeit taglaló kormányzati munkaanyagból) „a tagok azonos vagy nagyon hasonló feltételek fennállása esetén” a „tagtársak áruját, szolgáltatását legyenek kötelesek igénybe venni” és nem másét. Esetleg etikátlannak minősíthetik azt, ha egy külkereskedő a korábban kötött exportszerződéseinek hazai fedezetét még itthoni elemi csapás esetén is megpróbálja akár kötbérként is behajtani a tagtárs termelőkön. Ismerős helyzetek...

A kamarai törvénytervezettel a kormányzat két legyet üthet egy csapásra. Egyrészt eltolhatja magától a kellemetlen ágazati viták nagyobb részét („egyezkedjetek egymás közt!”), másrészt csendesen, de nagyon határozottan a hazai kínálat felé terelheti az olcsó importtal ma szívesen élő, de a szankcióktól nyilván tartó feldolgozókat és kereskedőket. Ennek meglesz az ára: az ilyen belterjes, a piaci viszonyokat a nemzetközi trendektől távolító folyamatok óhatatlanul fogyasztóiár-emelkedéssel járnak. (Illik itthonról, tagtárstól vásárolni, nem illik előnyben részesíteni az olcsóbb, de külföldi árut. Még a szervezetbe beterelt nagy láncoknak sem.) Így kétségkívül megerősödhetnek a hazai termelők pozíciói. Valamit valamiért – nagy kérdés: megéri-e?