Saját tapasztalatból tudom, hogy milyen szédületesen fejlődött az elmúlt 30-40 évben a diabétesz gondozása, önkontrollja. De más területre is igaz, hogy óriási volt a fejlődés, javult a „hardver”.

Ami a „szoftver” (az egészségügyi dolgozók jövedelmének) támogatásának, fejlesztésének hiánya okát illeti, ott másképp látom a dolgot.

A politikusok a „hardvert” a vezető orvosi kar javaslatai, lobbizásai alapján javították, és élek a gyanúperrel, hogy a „szoftver” fejlesztésének elmaradása is ennek a körnek a számlájára írható. Magyarul, az orvosok vezetői nem álltak ki társaik érdekében, mert nekik mint vezetőknek nem volt gondjuk a jövedelmükkel a paraszolvencia miatt. Nem vállalták fel a konfliktust a politikával, félve jó pozíciójuk elvesztésétől. Úgy gondolták, a fiatalabb kollégák is majd csak feljebb kerülnek azon a poroszos ranglétrán, és majd jó lesz nekik is.

Hogy az orvosi társadalomnak milyen érdekérvényesítő ereje volt, illetve lehetne akár most is, jól mutatja ama eset, amikor egy pécsi szívsebész professzor, mikor elfogyott a kerete a szívműtétekre, és nem tudta folytatni a nyilván hálapénzt is hozó tevékenységét, éhségsztrájkba kezdett. A politika „kezét-lábát törte”, hogy megtalálja és juttathasson neki pénzt a műtétek folytatására. Abban az időben egy szakszervezeti bizalmi egy másik városban szintén éhségsztrájkba kezdett, hogy kollégái megkapják elmaradt fizetésüket. Nem tudom, túlélte-e az akciót.

Nyilván egyszerűbb ésmegnyugtatóbb sok doktornak felfelémutogatni, ott keresni a bajok okát, mint szembesülni azzal a ténnyel, hogy az orvostársadalom képtelen megszervezni saját magát, elsősorban saját vezetői és társadalmuk poroszos, az alulról jövő javaslatokat eltaposó struktúrája miatt. Ugyanakkor mi betegek is hibásak vagyunk, mert mi is elfogadtuk ezt a paraszolvenciás dolgot, terjesztjük egymás között, melyik doktornak mi az ára, mennyire szemtelen a pénzkövetelésben. Rendet kellene tennünk, de nekünk – ellentétben a pénzt elfogadó, kikövetelő orvosokkal – tényleg a bőrünkre megy a hálapénz elhagyása, néhány becsületes, de igen szerényen élő doktor kivételével.

Vadász doktornak nagyon igaza van, amikor azt írja az orvosok külföldre vándorlásáról: „A lábak egyre könnyebben mozdulnak, az utak egyre kitaposottabbak!” De a politika vagy az orvostársadalom egyedül nem tudja megállítani a folyamatot, csak a kettő együtt. Egyetértésben.

Ábrahám Zoltán Székesfehérvár