A jelenet üzenete egyértelmű: nincs semmi baj, ne félj, segítünk. A nemzetközi sajtóban nyolcvan-kilencvenmilliárd euróról – csaknem Magyarország bruttó hazai termékével azonos nagyságrendű összegről – cikkeznek. Ennyivel tudnák az eurózóna országai kihúzni Portugáliát a csávából. Azok után, hogy már Görögországot és Írországot is talpra állították valamennyire.

Emlékezzünk csak: Magyarországon is segítettek több mint két évvel ezelőtt, a fenyegető államcsőd árnyékában. Szerencsére a fentinél jóval kisebb összegről, húszmilliárd euróról volt szó, s annak zömét sem az EU, hanem a Nemzetközi Valutaalap adta. De míg az utóbbinál ez szinte rutinszerű cselekedet volt (közel 30 éves tagságunk során ez a negyedik nagyobb IMF-hitel), az unió 2009-ben először adta kézzelfogható jelét az akkor öt éve tagállam Magyarországgal való szolidaritásnak. Annak, ami az EU fejlődése során az integráció egyik fontos alapértéke lett. Több mint húsz éve, a rendszerváltás hónapjaiban elég széles konszenzus alakult ki nálunk a közélet meghatározó szereplői között arról, hogy a demokratikus Magyarország külpolitikájának három pillérre kell támaszkodnia: 1. az euroatlanti intézményrendszerbe történő betagolódás; 2. a szomszédos országokkal való különleges viszony kiépítése és ápolása; 3. a határokon túl élő magyarság megsegítése. Az első tulajdonképpen elengedhetetlennek látszó feltétele volt a másik kettő megvalósíthatóságának: anélkül, hogy új szövetségeseket keresett és talált volna magának a tágabb világban, Magyarországnak aligha lett volna komolyabb diplomáciai mozgástere szűkebb környezetében.

A Varsói Szerződés természetesen nem Antall József varázsütésére, illetve a szovjet csapatok tőlünk való távozásával omlott össze (az tulajdonképpen már 1990 októberében, Németország újraegyesülésével megtörtént), de a néhai magyar miniszterelnök szerepét a szövetséges viszonyok gyors átrendezésében hiba volna lebecsülni. S jóllehet, a pillanatot, amikor külügyminisztere, Jeszenszky Géza 1994. április 1-jén benyújtotta a csatlakozási kérelmet, személy szerint már nem élhette meg, Magyarország EU-tagsága spiritus rectorának mégiscsak őt kell tekintenünk. S hogy miért célszerű mostanában felemlegetni? Azért, mert nem kevesen vannak, akik úgy gondolják – vagy legalábbis azt beszélik –, hogy a mai magyar kormány az antalli örökség beteljesítője. Hát nem árt tudniuk, hogy ennek a hagyatéknak talán legbecsesebb darabja Magyarország belépése az EU-ba.

Az euroatlanti integráció azonban nem valamiféle automatizmus, hanem szövevényes háló, amely jelző első fele inkább német-francia, míg a második fele egyértelműen angolszász dominanciát takar. Az első Orbán-kormány idején az unióval még éppen csak folyamatban voltak a csatlakozási tárgyalások, a NATO viszont már komoly leckét adott fel az újdonsült tag Magyarországnak. Az ameri kaiak megnyitották a felderítő repülők taszári bázisát, amely azután a Jugoszlávia elleni légitámadások egyik háttértámasza lett. Nem elképzelhetetlen, hogy az esetleges – bár mindmáig nem bizonyított – anyagi érdekeltség mellett az ezzel a lényegében kiszolgáltatott helyzettel szembeni ellenérzésnek is része volt abban a későbbi döntésben, hogy a felkínált amerikai harci gépek helyett az Orbán-kormány a Gripeneket választotta. (Érdekes módon egy fordított kettősség érhető tetten 2003 elején, a Medgyessy-kormány viselkedésé ben. Miután a Gripen-szerződés értékét nagyjából megduplázták, ami feltehetően tovább bosszantotta az amerikaiakat, Magyarország az első hívó szóra csatlakozott az Irak elleni invázióhoz, jóllehet annak semmiféle nemzetközi felhatalmazása nem volt, Berlin és Párizs pedig kifejezetten ellenezte. Pont akkor, amikor a magyar kormány Athénban aláírta az EU-csatlakozást, miután a hazai népszavazás elsöprő fölénnyel jóváhagyta azt.)

Amit az Orbán-kormány jelenleg csinál, az kevéssé hasonlítható akár korábbi önmagához, akár szoclib elődeinek politikájához. Miközben korrekt módon teljesíti a soros EU-elnökségből rá háruló feladatokat, Orbán Viktor időnként verbális szabadságharcot folytat a mumusként beállított Brüsszellel szemben. Washingtont pedig sikerült mind a médiatörvénnyel, mind az alkotmányozással –tehát alapvetően belpolitikai, csak éppen amerikai értelmezésben nem demokrácia- és emberijog-konform cselekvésekkel – oly mértékben maga ellen fordítania, hogy a keleti országokkal való együttműködés nagy nemzetközi konferenciáját Budapestről Varsóba helyezték át.Mit mond erre Orbán? Semmi értelme nem lett volna nálunk megrendezni, csak közlekedési káoszt okozna a városban, miközben semmi eredménye sem lesz. Ám e szóbeli cinizmusnál is nagyobb a kormány „NATO-inkompatibilitása”: Líbiáról ENSZ-határozat van – nem úgy, mint Irak esetében –, a katonai akciókat pedig a NATO (s nem az USA) vezeti, ennek ellenére Magyarország hallgatásával véteti észre magát. Talán még mindig arról a nyolcvanmilliárdos üzletről lenne szó, aminek a támogatására Schmitt Pál közvetlenül a népfelkelés kitörése előtt utazott Tripoliba?

Amennyire kétségekkel teli Magyarország euroatlanti integrációjának a mai formájában való értelmezése, legalább annyira bizonytalan annak az említett harmadik pillérnek az aktuális megítélése. Az elmúlt háromnegyed évben az történt ugyanis, hogy a határon túl élő magyarság ügyét az Országgyűlés, illetve a kormány de facto belpolitikává tette. Először a magyar állampolgárság felkínálásával, majd az újdonsült polgártársak választói jogának „megpendítésével”. Ez ugyan abban az értelemben továbbra is külpolitika, hogy az érintett környező országokat irritálja, és esetleg barátságtalan ellenlépésre készteti, úgy viszont már nem, hogy ezeket az embereket Budapestről továbbra is egy másik állam polgárainak tekintenék. Miután aligha valószínű, hogy ők tömegesen elhagyják lakóhelyeiket, ezért ad absurdum az történik, hogy Magyarország fennhatósága költözik ki bizonyos szempontból az országhatáron túlra. Gondolom, lesz mit törnie a fejét a téma „vissza-külpolitizálásán” Martonyi Jánosnak, akinek Christine Lagarde, aki éveken át a Baker & McKenzie nemzetközi ügyvédiiroda-hálózatnak kvázi a főnöke volt, bizonyára ugyanúgy átölelné a vállát, és megsimogatná a buksiját, mint a portugál pénzügyminiszternek.

Egy nagy különbséggel, persze. Hogy tudniillik ebben a kérdésben Lagarde aligha tudna segíteni Magyarországnak. Mivelhogy a francia–német megbékélés, a sokat vitatott Elzász-Lotaringia végleges rendezése – amiről Bíró Béla mint követendő példáról írt az utóbbi években rendszeresen – manapság nem tűnik annak az etalonnak, amelyet a magyar kormány egy európai uniós megoldás keretében magáévá tenne.

Magyar mozaik – „elnökségi” szőnyeg az Európai Tanács brüsszeli székházában