Persze egyikünk sem tudta pontosan, hogy mikor történt a tragédia Csernobilban azon a huszonöt évvel ezelőtti napon. Olyan rendszerben éltünk akkor, melyben a közönséges halandóknak nem volt joguk tájékozódni még a legfontosabb tényekről és történésekről sem. Tudatlanságban tartottak minket a sugárszennyezéssel kapcsolatban is, mely a szétrobbant reaktorból a levegőbe került s a szelek szárnyán Észak-Európának tartott.

A legbizarabb tény, amit ma a csernobili katasztrófáról tudunk, az, hogy még Mihail Gorbacsov, a Kommunista Párt főtitkára elől is elhallgatták, hogy valójában mekkora szerencsétlenség történt. Lehet, hogy ez volt az a tény, mely a történelem szemétdombjára vetette az elaggott rendszert alig öt esztendővel később. Egy rendszer, mely a végtelen öncsalásra épül, a legitimitása maradékát is elveszti, amikor ennyire nyilvánvalóvá válik, hogy milyen hihetetlen mértékben képes átverni önmagát.

Miután megbízható információkból csak morzsák jutottak a hétköznapi ukrán embereknek, az én emlékeim is szükségképpen töredékesek. Emlékszem az első rémülten elsuttogott hírfoszlányokra, amit a családunk egyik barátja hozott. Emlékszem, milyen nyomorultul féltettem a húgomat. Aztán hamarosan elindult a mendemondák szinte hisztérikus áradata, innen is, onnan is csörgedeztek a történetek a nagy katasztrófáról.

Ezek az emlékek természetesen kitörölhetetlenek. De még most, huszonöt év után is nehezen tudnám megmondani, hogy mit honnan tudtam meg mindabból, amit a történtekről valóban tudtam.

Ma is nagyon szigorúan kell megítélnünk morális és metafizikai értelemben egyaránt a csenobili reaktorolvadást. Ez olyan sötét árnyékot vetett az emberiségre, mint semmi más a Hirosimára és Nagaszakira 1945-ben ledobott atombomba óta. A mostani fukusimai nukleáris krízissel ellentétben Csernobil igazi és legfontosabb üzenete nem az atomerőművek biztonsági problémáiról szól. Hanem az emberek sorsát, az emberi szenvedést semmibe vevő hatalmi arroganciáról és közönyről, valamint a titkolózás kultuszáról,melyben az információ egy szűk elit kiváltsága, mely a stabilitás rögeszméjének a rabja. Az ukránoknak jó okuk van rá, hogy napjainkban fölidézzék ennek a gondolkodásmódnak a következményeit, midőn kormányuk éppen megnyirbálta azoknak az embereknek az egészségügyi segélyét, akik hősiesen harcoltak Csernobilban, hogy megfékezzék a katasztrófát.

Miben gyökerezett az a felelőtlenség, amellyel a csernobili válságot kezelték? Honnan eredt az az arrogáns nemtörődömség, amellyel kockára vetették az erőmű közelében élők és a hősies kármentésben résztvevő (a hatalom által még ma is semmibe vett) férfiak és nők életét, egészségét, azon milliókéval együtt, akik fölé a rádioaktív felhő kiterjedt.

Az ilyesfajta kormányzati érzéketlenség olyan elidegenedett, természetellenes lelkiállapot, amelyben öszszemosódik minden: a bűn és a büntetés, a kegyetlenség és a részvét, a jó és a gonosz. Miután a Szovjetunióban nőttem föl, tudom, hogy a szovjet vezetők kormányzati filozófiájának fundamentuma volt az emberi szenvedés és a morális szempontok semmibevétele. Szinte törvényszerű, hogy az elszámoltathatatlan kormányzatok nem törődnek polgáraik sorsával.

Lehet-e a közöny bármilyen körülmények között erény? Természetes, hogy olyan iszonyatos korokban, mint a holokauszt vagy a holodomor (a nagy Ukrajnai éhínség), a magukra hagyott, tehetetlen emberek közönybe burkolózhatnak, hogy az életerő kis szikráját megőrizzék. De ezt még akkor sem, sohasem lehet teljes egészében igazolni, és mindig következik belőle valami megnevezhetetlen, gyötrő bűntudat, amiről Primo Levi oly megindítóan ír. De ami igazán megbocsáthatatlan, az persze a hivatalosság közönye. A hivatalosság képviselői sohasem érzik azt a bűntudatot, amiről Levi beszélt. Egynémely politikai vezető számára az érzéketlenség egyenesen vonzó. Sokkal könnyebb hátat fordítani az embereknek, mintsem a bajaikkal veszkődni. Sokkal könnyebb – sokszor olcsóbb is – figyelmen kívül hagyni polgáraink tragikus életkörülményeit, mint a szükségleteikhez igazítani a politikánkat.

Az állami ember számára, akit a mások szenvedése hidegen hagy, az ország polgárai nem számítanak. Az életük értéktelen, a rejtett, de a látható szorongásaik is érdektelenek, a kétségbeesett ember számukra nulla.

Ez a közöny sokkal veszélyesebb, mint a harag és a gyűlölet. Az indulat művészileg vagy politikailag termékeny is lehet. Puskin legnagyobb versei némelyikét kifejezetten dühből írta. Beethoven nagy szimfóniái az ellenállhatatlan indulatok szorításában születtek. Nelson Mandela, Václav Havel és San Suu Ky azért szenvedtek börtönbüntetést, mert dühöt váltott ki belőlük az általuk megtapasztalt igazságtalanság.

Ellenben a közönyből nem lehet termékeny megoldás sohasem, mert azt jelenti, hogy az igazságtalanságra nem reagálunk, a szenvedőkönt nem segítünk sohasem. Ebben az esetben a kormányzás eszközei – a nép ellenségei, hiszen csak a vezetőket szolgálják, sohasem az áldozatot, akinek a fájdalmát megsokszorozza, hogy a hatalom nem vesz róla tudomást.

Elvetni a politikai elítéltekkel, éhes gyerekekkel, hajléktalan csernobili menekültekkel, az egész életükben orvosi kezelésre szoruló sugárfertőzött munkásokkal szembeni kötelezettségeket, a remény szikráját is megtagadni tőlük, ez nem más, mint száműzni őket a tehetetlenség poklába.

Azok a kormányzati emberek, akik megtagadják a velük való szolidaritás, saját embervoltukat tagadják meg.

Dietrich Bonhoeffer kivégzésére várva a Gestapo börtönéből azt üzente: valamennyiünknek osztoznunk kell Isten szenvedésében. A közöny Bonhoeffer számára nem csupán bűn volt, de a büntetés egyik formája is. És talán ez Csernobil tanulságának a magja: az a hatalom, melyet nem érdekel polgárai sorsa, végül önmagát ítéli pusztulásra. Project Syndicate, 2011

A szerző 2005-ben és 2007–2010 között Ukrajna miniszterelnöke