Kadhafi ezredes csaknem érintetlen erői egy hónapja vesztegzár alatt tartják Miszrata városát, az egyetlen komoly települést, amely Tripolitól keletre még a felkelők kezén van, és aki nézi a világ hírtévéit, látja, hogy a kadhafista tüzérség csapásai alatt hogyan hullanak és a halál elől hogyan próbálnak menekülni a civilek. Zömmel vendégmunkások.

Holott van légtérzárlat (Szarajevó fölött is volt), akcióznak a brit és a francia repülőgépek (Szarajevót is „védték” elvileg a nemzetközi békefenntartók), de mindennek semmi nyoma a terepviszonyokon. Az ítélet viszonylag könnyen megfogalmazható: a két európai katonai nagyhatalomnak nem sikerült megakadályoznia a líbiai diktátort abban, hogy az ellene lázadókat és azok polgári hátországát módszeresen gyilkolja. Félszívű katonai beavatkozások általában ilyen „eredménnyel” járnak.

A félszív okáról, mögötteséről anynyit tudok mondani, hogy Kadhafi nem is olyan régen még mai támadóinak a kedvence volt.Nem egy Szaddám Huszein. Tömegpusztító fegyverkezéséről lemondott, az iszlamista mozgásokat csírájukban, kegyetlenül elfojtotta, és ami a leglényegesebb: módfelett jövedelmező koncessziókhoz juttatta a világ kőolajkitermelő és -finomító óriásmonopóliumait. A baj akkor kezdődött, amikor a Nyugat, a NATO, az Európai Unió választás elé került: vagy a diktatúraellenes lázadást (a demokratikusnak ígérkező fordulatot) támogatja vagy magát Kadhafit. Nem kevés izzadság árán e közösség addig a jelszóig jutott el, hogy nem katonai megoldásra, hanem politikai kiegyezésre van szükség, ám az ezredesnek „mennie kell!”

Az ezredesnek azonban esze ágában sincs menni, kedve nem a távozáshoz, hanem ellenfelei megsemmisítéséhez van, és ebben komoly hátországot tud maga mögött. Hadserege nem széledt szét, parancsait végrehajtja, kormányának vezetői pedig – maximum egy Rudolf Hess vállalkozására emlékeztető kétségbeesett békítő kísérletet (Musza Kusza „szökése” Angliába) leszámítva – mögötte sorakoznak föl. A vele szembeni polgári lázongások – kivált az ország nyugati felén – nemhogy a tunéziai vagy egyiptomi megmozdulásokhoz nem hasonlíthatóak, még jemeni vagy szíriai skálán se mérhetők.

Az ENSZ-nek az a határozata, amely jóváhagyta a líbiai légtérzárlatot, Líbia megszállását eleve tilalmazta. Fegyelmezett franciák és britek tartják magukat ehhez, bár London első „katonafecskéi” mint tanácsadók már megjelentek a terepen, és követik őket majd mások is. Amerikaiaknak azonban nyomuk sincs, még a levegőben sem. Obama nem vállal egy harmadik háborútmuszlim ország ellen, ami tökéletesen érthető. Kadhafi, bár bohócot csinál a britekből és a franciákból, nem ér meg ennyit. A tör ténelmi tapasztalat viszont arra tanít bennünket, hogy Boszniában is csak akkor sikerült megfékezni a túlhatalmú szerbeket, amikor az amerikaiak megjelentek a színen, kicsikarták a daytoni megállapodást, majd be is vonultak. Nélkülük nem megy.