Amiből két dolog derül ki: egyrészt, hogy a nagyobbik kormánypárt valóban anélkül állt neki az ország vezetésének, hogy a legalapvetőbb oktatási célkitűzéseit tisztázta volna; másrészt, hogy most már tényleg zavarja őket a kereszténydemokrata területfelelős kontrollálatlan ténykedése miatt a Fidesz fejére visszahulló kritika. Nem tudni, igaz-e, hogy Orbán Viktornak fogalma sem volt, mit vásárol Hoffmann Rózsával – ha így van, az legalábbis súlyos sajtószemlézési zavarra utal –, de tény, hogy amit az államtitkár csinál, az nem olyan kockázatmentes, mint mondjuk Szőcs Géza Felvonulási téri légvárépítése. A pauszpapír mindent elbír, viszont ha az oktatási államtitkárságnak sikerül kibrusztolnia a felső- és a közoktatási törvénykezést, akkor ott már „helyzet van”. E két jogszabályban elképzelhetetlen olyan paragrafus, amelynek ne lenne súlyos költségvetési következménye, amely ne járna azzal a veszéllyel, hogy megjósolhatatlan hatást gyakorol a munkaerőpiacra, egy-egy térség foglalkoztatási viszonyaira.

Magyarán, ha a kormány azon az úton indul el, amelyet az elmúlt héten a gazdaságban kijelölt, akkor nem engedheti meg magának, hogy a köz- és a felsőoktatást az államtitkár asszony által javasolt elitista, múltba révedő, húsz év társadalmi változásaival mit sem törődő módon alakítsa át. Akkor végig kell csinálnia, amit a kormányfő elkezdett: nem elég visszadobni, végleg le kell venni a napirendről a tervezeteket. Amiután nem is marad más kérdés, mint a hogyan tovább. Mert játékos számháborúnak tűnik, de valós problémát takar: hány éves korig tart a tankötelezettség, és hány órát kell tanítania egy tanárnak. Ezekből a kérdésekből kibontható minden, amire választ kell adni: ki legyen az iskolák gazdája, hogyan adható közpénzből mindenkinek egyformán jó minőségű oktatás, miként érhető el, hogy a felsőoktatás ne gyártsa értéktelen diplomák ezreit a büdzsé – és a hallgatók jövőjének – terhére. Ha nem a hoffmanni módon, akkor másként, de megoldást kell találni. És most már nem mondhatja a Fidesz, hogy „nem ér a nevem”.