Lehet, hogy az öregség teszi, de elbizonytalanodtam abban, hogy most mi a jó, a célravezető. Hajdanán, a szocializmus arról akart meggyőzni, hogy a nagy, erős, központi irányítású, egész szektorokat átölelő vállalkozásoknak van jövőjük, még szót is teremtettek rájuk, kombinátnak hívták őket és tényleg nagyok voltak, bár egyik-másikukról később kiderült, mégsem olyan erősek. A tézissel kapcsolatban odahaza fújt kis ellenszél, mert apám rugalmatlan, költségfaló mamutoknak tartotta a gyáregységek sokaságával működő nagyüzemeket, amelyek termelték ugyan a munkasikereket, de gyakran tényleges haszon nélkül.

Már akkoriban sejtettem: az, hogy az állam rossz, vagy jó gazda-e, akadémikus vita – az „ipari fellegvárak” tehetséggel és széles politikai vállal bíró egyéniségei mást produkáltak, mint a központ hatalomból vagy a megyék íróasztalai mellől „evakuáltak”. A központosítás nem csak az iparban dívott, a közigazgatástól a kutatóintézetekig összevontak mindent, amit lehetett.

Miközben a világban a multik, a trösztök már földrészeken át fedtek le ágazatokat, hazánkban elterjedt a decentralizáció. A fejesek az önállóvá válásban látták a talpra állás, a piachoz való gyors alkalmazkodás esélyét – cégek, községek, kórházak, iskolák szakadtak le az átláthatóság, az egyénre szabott kínálat, a helyi ismeretek jobb kiaknázása érdekében. A Budapestre összpontosító ország így válhat több központúvá, hiszen nem lehet mindent két-háromszáz kilométeres távolságból meghatározni – hirdették, s a szociológusok szerint ezzel növelték a mobilitás, a kiemelkedés esélyét is.

Jelenleg holdingosítunk. Kampányszerűen. Nincs hatástanulmány, előkészítés, a politika által hatalmi őrlángként föllobbanó államcentrikus szemlélet válogatás nélkül gyűr maga alá mindent. Összevonások, átkeresztelt kormányhivatalok, csúcsszervek születnek (lásd közmédiák központi hírgyártása, a budapesti közlekedés, az összeolvadó APEH, Vám- és Pénzügyőrség, az alakuló monstre egészségügyi szervezet) az „egy kézben tartás” reményében a gazdaságon kívül is. A centrális erőtér úgy akar működni, mint egy óceánjáró parancsnoki hídja, azaz minden valamirevaló utasításnak onnan kell érkeznie. Az apparátusok pedig óvatosak. Jobb várni, mint megijedni. Ettől lelassul, rosszabb esetben megbénul a döntéshozatal, alibiznek. Aminél csak az a veszélyesebb, ha nem tudják, de merik, teszik.

Igaz, a régi struktúrák okkal-ok nélkül való szétverése ideális körülményeket teremt az elvárások újrafogalmazására, a név, az épület, a garnitúra cseréjére, adott esetben a netán maradók megfélemlítésére. De ha kiderül, hogy csak a függőségi viszonyok mások, a feladatok nem, az intézmény is villámsebesen a régi lesz: drágábban, több hibával, új kiskirállyal. A magasztos indokokkal álcázott, de valójában önkényes területfoglalások jegyében végrehajtandó holdingosítást tehát jobb volna elkerülni.

Mert nem korszerű. Viszont ismerős.