A pokoljárás alkotmánya

A parlament kormánypárti többsége tegnap elfogadta az új magyar alkotmányt, amelynek hatálybalépésével, azaz 2012. január elsejével végleg kimúlik a III. Magyar Köztársaság.

Ez az alkotmány egy éppen regnáló legális hatalom, parlamenti többség diktatúrájának terméke. Mégis, annyira anakronisztikus, hogy e minősítéshez még csak új, XXI. századi érvek sem kellenek, elég, ha újra s újra a XIX. századi Tocqueville-ra emlékeztetünk, hogy rögzítsük: élő veszély a közösségre a többség diktatúrája és a mindenkori kisebbség jogainak semmibevétele.

Ez a többség összekeveri, napi taktikai harcoknak szolgáltatja ki az állam, a nép és a nemzet fogalmát. Amikor úgy látja célszerűnek, a Népet (az ő szóhasználatában: „az embereket”), a XIX. századi értelemben vett nemzetet helyezi az állam elé, az ő nevében szól, rá hivatkozik, ha úgy véli célszerűnek, akkor erős Államot épít, amely a népnek, nemzetnek („az embereknek”) csak jót tehet. Az Államot (a Közérdeket) a polgárok feletti konstrukciónak gondolja, amelyet kívülről erőltet rá a honpolgárok valóságos közösségére. Elhivatottan kilép a történelem európai polgári hagyományaiból, s megtagadja azokat, főként mert az állampolgár autonómiája és a Közösség (állam, nemzet, nép) érdekei között nem harmóniát, egyensúlyt, hanem – az összhangot szolgáló intézmények kiiktatásával – hierarchiát teremt (Orbán: „A nemzet testén csak ruha a köztársaság”), utóbbit téve meg elsődlegesnek. Feltétele és lehetősége ez a tekintélyelvű, autoriter politizálásnak.

Az európai polgári hagyományok szerint az alkotmány az a keret, amelyet maga a polgárok közössége fogalmaz meg az együttműködés általános alapelveként. Ezt a keretet – forradalmi idők híján – egymagában semmilyen parlamenti többség nem határozhatja meg, mert a demokrácia lényege, hogy a parlamenti többség ingatag, az alkotmány értelme pedig éppen saját szilárdsága, amellyel a politikai felhőjárást meghaladva szolgálja az egész közösség általános érdekeit. Megfontoltabb országokban ezért adják ezt a jogot és kötelességet több parlamenti ciklus képviselőinek kezébe, s ezért nem bízzák azt még a nagyon is kétes értékű népszavazásra, a könnyen befolyásolható közhangulatra sem.

Az új magyar alkotmány nem polgári alkotmány. Nem a polgárok alkotmánya. A polgári alkotmány –Hobbes és Locke óta legalábbis – egy adott közösség racionális belátáson alapuló közmegegyezése, a polgárok szabad akaratukból kötött közszerződése, amelyen közösségi életük, együttműködésük nyugszik. Hobbes és Locke szemére vetették, hogy önmagában egy ilyen alapon szerveződő társadalom semeddig sem lenne életképes: a társadalmi szerződésnek ugyanis az adott közösség sajátos kulturális örökségét is hordoznia kell.

Az új magyar alaptörvény megfogalmazói tudták ezt, s mivel tudták, felelősségük még esetleges tudatlanságuknál is nagyobb lett, amikor meghatározták azt a kulturális közösségi teret, örökséget, amelyben szerintük a magyar polgároknak együtt kell (kellene) élniük. Ez a tér is a többség diktatúrájának, egy kulturális harc megelőlegezett győzelmének terméke – mintha ebben az értelmetlen kulturkampfban lehetne győztes. Abba a szellembe próbálnak itt valóságos életet lehelni, amely a XIX. század polgárosodásában forradalmi szerepet töltött be Európában, de amely mára a populizmus mindennel megtölthető szlogenje lett. Egykori szimbólumból allegória. Egyszínű szent koronás nacionalizmust erőltetnek sokszínű patriotizmus helyett, egy olyan európai közösség tagjaként, amelyben a politikai nemzetállamok közös, társult érdekből mind nagyobb mértékben átadják helyüket a kulturális nemzetállamoknak.

Emlékeztessünk itt Szent Ágostonra (Ludassy Mária filozófus idézi egy tanulmányában, mint olyan nézetet, amely Bibó István gondolkodásának is egyik alapelve volt) a De civitate Dei alapeszméjére: „Az írott alkotmányok vagy jogszabályok semminemű morális kötelezettséggel nem bírnak, ha nem a polgárok lelkébe vésett erkölcsi konstitúció kifejeződései. Ezen erkölcsi támasz nélkül az állam ereje végtelen veszedelmet jelenthet.”

A magyar társadalom döntő része még közönyösen figyeli az új alkotmányt. E többség akkor találja majd meg a tiltakozás hangját, amikor a Nemzeti hitvallás nyomán megszületnek a konkrét – sarkalatos – törvények, amelyeknek már nemcsak a szellemében, hanem a betűje szerint is élnie kell, kellene. Kényelmetlen élet lesz, nem fog neki tetszeni. Amikor tiltakozásához a közösség majd törvényes kereteket keres, de nem talál, akkor fog neki igazán hiányozni a III. köztársaság most kidobott régi alkotmánya.

Pokoljárása lesz ez a nemzetnek.

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.