Miért nem figyel ide Amerika? – kérdik levelezőim Budapestről. Válaszom röviden az, hogy odafigyel, de mielőtt ezt részletesebben megmagyaráznám, először egy frissen olvasott könyv egyik részletét szeretném ismertetni. A könyvet Pozsonyban kaptam a szerzőtől, a kiváló Pavol Demestől, aki 1990–91-ben a már szabad, de még nem független Szlovákia külügyminisztere volt. Demes a szlovák–amerikai kapcsolatokról ír, címe „Barát, Partner, Szövetséges”. Két-három oldalon át azokat a problémákat is részletezi, amelyeket Vladimir Meciar miniszterelnöksége okozott a tengerentúli kapcsolatokban a ’90-es évek közepén, amikor a NATO bővítése volt napirenden.

Én is emlékszem a Szlovákia körüli washingtoni vitákra. Meciar demokrácia helyett tekintélyelvű rendszert honosított meg – ő kezdeményezte a magyarellenes politikát is –, s így az első körben a négy visegrádi ország közül Szlovákia kimaradt a NATO-ból. Washington állandóan üzengetett, diplomaták jöttek-mentek. Demes megjegyzi, hogy Meciar mennyire kívánkozott Washingtonba, de oda nem őt, hanem a nyugati elkötelezettségű köztársasági elnököt, Michal Kovácot hívták meg. A first lady Hillary Clinton ugyan 1996 nyarán Pozsonyba látogatott, ám ott nyíltan bírálta a szlovák kormányt.

Meciar nem vette komolyan a jelzéseket, még az sem zavarta, hogy a nyugati befektetők elmaradtak, s inkább a szomszédos országokba vitték a pénzüket. A szlovák szavazók nagy többsége azonban megértette, hogy a demokrácia fontos, Európa fontos, Amerika fontos, a NATO is fontos, s Meciart kiebrudalták a hatalomból. 1998 őszen a választásra jogosultak 84 százaléka szavazott, s a nyugatbarát reformer, Mikulas Dzurinda (a mai külügyminiszter) alakíthatott koalíciós kormányt. Szlovákia miniszterelnöke előzőleg nyolc évig nem járt Washingtonban, Dzurindát viszont 1999-ben háromszor hívták meg a Fehér Házba!

Washington befolyása a régióban ma nem az, mint a ’90-es években; a domináns nyugati intézmény Európában nem a NATO, hanem az Európai Unió. Ennek ellenére Amerika gazdasági, valamint politikai érdekeltsége igen jelentős. Amerika továbbra is az egyetlen világhatalom. Madeleine Albright találó kifejezésével élve, még mindig nélkülözhetetlen, még mindig pótolhatatlan. Ha netán egyszer, isten őrizz, Moszkva a szomszédos Ukrajnát fenyegetné, vagy mondjuk Szabadkán magyarokat vernének, jól jöhetne Amerika megértése és segítőkészsége.

Orbán Viktor sajnos azt hiszi, hogy a Nyugat hanyatlik és új keleti szél fúj. Három évvel ezelőtt, amikor ellenzékben volt, még ő is, én is Gyurcsány Ferencet kritizáltuk orosz próbálkozásaiért, de tavaly Orbán is Putyinnal akart zöld ágra vergődni. Útja nem sikerült, üres kézzel küldték haza. „Nincs Mol, nincs Malév, Paks nem elég. Do szvidányija”. Kína vezetői egy-egy morzsát ígérgetnek neki, közben úgy kezelik, mint valaha Enver Hodzsa Albániájával tették. A miniszterelnök ezt tűri, mert nyilván csalódott a Nyugatban. Neheztel, mert a nyugati kormányok az elmúlt húsz évben elismerték szocialista és liberális ellenfeleit. Ha ez így van, ez az iróniák iróniája: ő udvarolhat a pekingi rezsimnek, amely ma is a kommunista egypártrendszer alapján működik, miközben elvárja, hogy a Nyugat ne működjön együtt azokkal a pluralizmust és a szabad piacot is szorgalmazó magyar kormányokkal, amelyeknek jó néhány tagja valaha kommunista párttag volt. Az álszentség netovábbja azonban az, hogy az Orbán-kabinet nyolc tagja közül három szintén párttag volt.

Ha Hofi Géza még élne, milyen jól megmagyarázná ezt egyik műsorában! A téma ugyanis ma már kabaréba illik; az egész kommunista múlt elvesztette tartalmát, időszerűségét. Ezt mint régi szovjetellenes, hidegháborús elemző mondom: a kommunizmus halott, nem más, mint egy politikai fantom. Visszarendeződése Európa szívében kizárt. Magyarországon senki sem támogatja már a kommunista egypártrendszert, senki nincs a mai szocialisták közül, aki visszasírja a tervgazdálkodást. „Volt” kommunisták vannak, s vannak köztük olyanok, akiket húsz évvel ezelőtt bíróság elé kellett volna állítani (Biszku Béla és társai) és alaposan megbüntetni – de hát ettől a Fidesz vezetői elzárkóztak, együtt majdnem az egész magyar politikai elittel. Pontosan még ma sem tudható egyébként, hogy ki mit csinált az átkosban, mert az állambiztonsági anyagok teljes felszabadítását, amelyet Gyurcsány Ferenc kezdeményezett, sem a Fidesz, sem az MSZP nem támogatta. Ők tudják, miért, én nem. A magyar demokrácia igazi ellenfelei tehát ma már nem azok, akik több mint tizenöt éve szóról szóra leközlik ebben az exkommunista napilapban Amerika-párti cikkeimet és oroszellenes kirohanásaimat, hanem azok a szélsőséges nacionalisták, akik megvetik a kisebbségeket, konfliktusban állnak a szomszédos népek többségével, és – ha az ország nem kapna olyan sok pénzt Brüsszelből – kilépnének az EU-ból is.

Talán ezért sem figyel oda a magyar kormány a nyugati diplomáciai jelzésekre. Pedig a nem hivatalos és a hivatalos jelzések egyaránt egységesek. A Wall Street Journal véleményoldala konzervatív irányzatú, a Washington Posté középutas, a The New York Timesé inkább liberális. Mégis mind ugyanazt írja a mai Magyarországról. Ebben a kérdésben a két nagy amerikai politikai párt között sincs nagy különbség. Meggyőződésem, hogy ha az „erős központi állam” ellen küzdő republikánusok lennének hatalmon, az új magyar alkotmányt élesebben kritizálnák és a médiatörvényt nyíltabban ítélnék el. Egy szó, mint száz: itt Amerikában az Orbánt bíráló egységtől csak egy-két jobboldali kutatócsoport, mint például a Heritage Alapítvány, valamint a magyar emigráció egy része tér el. Ők éppen a kommunizmus veszélyétől rettegve nem veszik észre, hogy ez a veszély elmúlt.

A magyar kormány ily módon gyakorlatilag egyedül maradt. Az olasz Silvio Berlusconitól eltekintve nincsenek külföldi barátai, támogatói. Miniszterelnökként Orbán Viktor első útja Varsóba vezetett. Okos, jó lépés volt. Ám azóta mindenki, aki figyelemmel kíséri a külpolitikát, észrevehette: a lengyel kormány olyannyira kiábrándult Orbánból, hogy a tervezett májusi nagy EU-csúcstalálkozót ravasz diplomáciai húzással Gödöllőről Varsóba tetette át. Orbán lengyel barátai (pontosabban volt barátai) – Donald Tusk miniszterelnök és Radoslav Sikorski külügyminiszter – ugyanis középről kormányoznak és erőteljes nyugati orientációt követnek. Történelmük talán több okot szolgáltatna arra, hogy Berlint Orbánhoz hasonlóan a náci múltjára emlékeztessék, de nem teszik. Az EU szabályai őket is sanyargatják, de nem mondják azt, hogy „van élet” az EU-n kívül is. Ezért van az, hogy a tradicionális és fontos lengyel–magyar barátság a Tuskhoz leginkább hasonlítható Bajnai Gordon idején virágzott. Észre kell venni azt is, hogy Obama elnök nem az Európai Unió elnökség színhelyét, azaz Budapestet látogatja meg május végén, hanem Varsót, a bár gyakran kritikus, de hűséges szövetséges fővárosát.

Így üzenget – így, sotto voce –Amerika hivatalosan is. Ne legyen félreértés: mindent, ami jelentős, tudnak, de minden lépést megfontolnak. Céljuk nem az, hogy bárkinek is „beolvassanak,” pláne nem az, hogy bárkit is megszégyenítsenek. Keresik a hasznos üzeneteket, a hasznos lépéseket. A közép-európai térségért felelős amerikai államtitkár-helyettes éppen az én egyetememen tartott előadásában hangsúlyozta, hogy a sajtószabadság milyen fontos része az amerikai alkotmánynak. Egy kérdésre válaszolva kijelentette azonban, hogy természetesen nem óhajt beavatkozni Magyarország belügyeibe. Más alkalommal ugyanő a Népszabadságnak (azaz nem egy kormánypárti lapnak) nyilatkozott, s aláhúzta a fékek és ellensúlyok szerepét a nyugati demokráciákban. Az amerikai nagykövet asszony szintén a Népszabadságban közölte gondolatait, s úgy tudom gyakran találkozik az ellenzék képviselőivel, és természetesen a különféle társadalmi mozgalmak aktivistáival.

Ugyanakkor az amerikai nagykövetség, a State Department, a Pentagon munkatársai szorgalmasan ápolják a két ország közötti bensőséges viszonyt. Feltételezem, hogy a magyar kormány nem örül az ellenzékkel tartott jó kapcsolatoknak, és az ellenzék nem örül a magyar kormánnyal fenntartott jó kapcsolatoknak. De akárkivel is ülnek éppen egy asztalnál az amerikai tisztségviselők, a maguk módján mind a demokratikus értékek sikerén fáradoznak.

A szerző a a Johns Hopkins Egyetem tanára