Ez a konfliktus tényleg úgy kezdődött, hogy visszalőttek. Amíg a vadászlobbi – „élén Semjénnel”, ahogyan vadászkörökben mostanában fogalmazni illik – nem bonyolódott vitába az állami (!) természetvédelemmel, maga a probléma nem is létezett.

A puskások azonban kevesellték a lőhető fajok számát, és túlságosan soknak találták a hobbijukat szabályozó megkötéseket. Így aztán a vadászat civil érdekvédelmi szervezete – élén a kormányfőhelyettes Semjénnel, ahogyan ez polgári demokráciákban szokás – leszólt a természetvédelmet is felügyelő miniszternek: ugyan oldaná már fel ezeket a nevetséges korlátozásokat.

Az egész (állami és civil) zöldszektoron végigfutó, elemi erejű felháborodás miatt a fürj, a vadgerle és a többi potenciális „zsákmányállat” nem lett szabadon lőhető, ezért aztán a kereszténydemokrata fővadász (hogy melyik minőségében, az most nem perdöntő) állítólag feje(ke)t követelt. Akár így, akár úgy, az áldozat Rodics Katalin, a minisztérium biodiverzitás és génmegőrzési osztályának vezetője lett. Egy szakember, aki kormányoktól függetlenül a természetvédelem frontvonalában dolgozott a veszélyeztetett állatokért, a génmanipuláció-mentes mezőgazdaságért (az uniós GMO-tárgyalásokon ő képviselte eddig Magyarországot), a hazai génbankokért. Egy konzervatív (vagyis értékőrző) hivatalnok, aki nem politikusoktól tanulta meg, hogy melyek az igazi magyar értékek.

Tény, hogy a vadászokkal többször is összetűzésbe került – leginkább olyankor, amikor valamelyik hatalmasság külföldön agyonlőtt védett állatok trófeáit akarta jogellenesen hazahozni –, de ebből sosem lett politikai leszámolás.