Az egykori egészségügyi miniszter ugyanis a kórházszövetségi kongresszus szünetében azt találta mondani, hogy egészségügyi közkiadásokra reálértéken ma 500 milliárd forinttal kevesebbet költünk, mint 1990-ben, a rendszerváltás évében. Pedig már akkor is több évnyi válság, hanyatlás után voltunk. Eddig azt hittük, az egészségügy csak beteg, de Rácz Jenő szavaiból a halál szaglik, ami azért mégsem jellemző a valóságra. A hazai kórházak akármilyenek is, biztosan jobb állapotban vannak, mint a rendszerváltás idején, és az orvoslás is sokkal több bajra ismer sikeres eljárást azóta, sőt, alkalmazza is ezeket.

Megszűnik egy-egy ellátóhely, omlik a fal, a csempe, miközben éppen átvágják a szalagot az új műtőtömb ajtaja előtt. A kettő együtt jellemző. Az egészségipar új termékei, a betegek igényei, az orvosok érdekei, a szükségesnél mindig kevesebb pénz – hol a szolgáltatásokhoz való igazságos hozzáférést, hol a kassza egyensúlyát borítják fel. Ez az egyenetlenség jellemzi és polarizálja az egészségügyet. Egyfelől mind több szuper szolgáltatással – például szervátültetésekkel, protézisbeültetésekkel, modern onkológiai szerekkel – képes meghosszabbítani az életet, javítani az életminőséget, de egyre hosszabbak a várólisták, lassan orvos és ápoló nélkül maradnak kórházi osztályok. Tavaly ezer orvos hagyta el a jobb megélhetés reményében az országot.

Mállik tehát a rendszer, romlik az orvosi szolgáltatásokhoz való hozzáférés esélye. Például a bajai kórházban két és fél évet kell várni egy szürkehályog-műtétre. Tavaly még egy évet kellett. A gerincműtéteknél a két-három éves várakozási idő öt évre ugrott. De azonosítható a kórházszövetségi elnök által fölemlegetett 500 milliárdos hiány, amikor a kórházak elöregedett gépeinek le kell állniuk, mert nincs pénz a javításra.

Nem mond sok jót az egészségügyről az sem, hogy halandóság tekintetében az európai uniós tagországok között a harmadik legrosszabb helyen állunk. Csakhogy: az OECD néhány napja nyilvánosságra hozott Út a növekedéshez című tanulmánya szerint egy hatékonyabb egészségügyi rendszer, változatlan egészségügyi közkiadások mellett, négy évvel hosszabbítaná meg a magyarok születéskor várható élettartamát.

És ez a lényeg. Nem csak pénzről van szó. Nálunk négy, az OECD-országok átlagában két évvel élne tovább minden ember, ha az egészségügyi rendszerek megközelítenék az optimális hatékonyságot. Ezzel szemben az egészségügyi kiadások tízszázalékos emelése csupán három-négy hónappal növelné a születéskor várható élettartamot.

Mindez a jövő, de addig is a magyar beteg túlélése jelenleg sokkal kevésbé attól függ, hogy a GDP-ből mennyit költenek az ellátórendszerre, hanem hogy az adott betegnek milyen személyes eszközei vannak ahhoz, hogy rátaláljon a jó ellátásra.