A holokauszt nem a többi szenvedés tagadása, hanem minden szenvedés, ami az embert és közösségeit roncsolja, magunkhoz ölelése! A fájdalmat, kiszolgáltatottságot és reményt –egészükben – megtestesítő rítus.

A holokauszt egyediségének felismerése erkölcsi norma. Segít eligazodni, összevetni a jót és a rosszat, az emberségest és az embertelent.

A Gonosztól tartósan nem uralt emberi minőség létrejöttének feltétele a holokauszt tagadásának, a tagadásához vezető relativizálásának („hogy csak egy volt a népirtások sorában”) és bagatellizálásának („hogy nem is volt olyan jelentős”) elutasítása. Így – a holokauszt – a múlt lidércéből a nemes lelkület és a bizakodás emlékoszlopává válhat. E felfogás nem kirekesztő.

Egyetemes.

A holokauszt az egész emberiség ügye, az emberi szenvedések legmélyebb bugyra, az emberi gonoszság abszolútuma. Civilizációnk legnagyobb kudarca, leginkább átokkal sújtott tragikuma (az ókori, középkori, újkori népirtások „illeszkedtek” az akkori érintkezési viszonyok brutális változataihoz, és ugyanúgy nem hordozták a holokauszt specifikus jegyeit, mint a „kortársi”, a holokauszt utáni etnikai-politikai, akár milliós nagyságrendű tömegmészárlások). Nem értékeli le a többi emberi kínt, hanem benne az ember minden kínja, sőt minden élőlény szenvedése fellelhető.

Magyarország vonatkozásában beszélhetünk magyar holokausztról, mert áldozatai magukat magyarnak valló, magyar állampolgár zsidó emberek voltak.

A „holokauszt” kifejezés mellett (amely szó a zsidóság nácik általi – az utolsó írmagig tartónak tervezett iparszerű – legyilkolását jelenti, vagyis a „zsidó” jelzővel párosított használata indokolatlan, és a zsidósággal szemben ilyen-olyan, burkoltan-lappangva, nyíltan-tudatosan létező negatív érzéseket és/vagy ismerethiányt testesít meg) – szoros kivételképpen – kizárólag cigány/roma holokausztot ismer el a történettudomány. Ugyanis a cigányság irtása nemegyszer erősen kapcsolódott a holokauszt teljességéhez.

A holokausztra emlékezés nem a különböző emberi kínok, nyomorúságok rangsorolása. Senki jogát nem vitatja, hogy maga válasszon, mit, mely vesztességet érez legfájdalmasabbnak. Szenvedéseket nem rendez hierarchiába, ugyanakkor tragédiákat mint történelmi folyamatokból fakadó történéseket összevet egymással. Fő célja: az eltérő nemzeti-etnikai-vallási származások közös emberi nevezőre hozása. Ennek érdekében törekszik minden, a holokauszt által előidézett lélekkuszaság és velejárója (szélsőséges bűnbakképzés és önsajnálat, kirekesztő-megbélyegző előítéletek) oldására, de legalábbis lényeges enyhítésére a követő nemzedékekben.

Tegyünk meg mindent, hogy a holokauszt emléke ne verjen éket a magyarságba, hanem kiegyensúlyozott társadalmi tudatának, józan történelemszemléletének kötőanyaga legyen. Hogy a valamikori csendőrök, nyilasok, ávósok dédunokái, ükunokái szégyenkezés nélkül, de elődeik bűneitől – belső szükségletükként –elhatárolódva alakíthassák sorsukat. Hogy zsidó és nem zsidó, cigány és nem cigány, magyar és nem magyar ajkú állampolgár szeretettel, bizalmat előlegezve és feltételezve, az antiszemitizmus pusztításától mentesen tekinthessen egymásra...

Összegezve. Egyetlen embertársunk felett se származása okán gyakoroljunk kritikát. Egyetlen politikát se azért bíráljunk, mert adott származású emberek képviselik. A XXI. századi demokrata magyar ember e megfontolások alapján száll síkra azért, hogy a holokauszt szörnyű emlékét az egész emberiség fájdalmaként és tanulságaként – de különösen a sajátjaként! – fogadja be társadalma, nemzete.

A szerző mentálpedagógus, ny. történelemtanár