A kommentekben, s most a Népszavára gondolok, tombol a kollektív bűnbakképzés. „Minden pap pedofil, meg kell menteni tőlük a gyerekeinket”. A másik oldal, főleg az egyházi környezet, vagy adminisztratíve hárít − „bizonyos nem részletezhető okok miatt elhelyezték a plébánost” −, vagy hangosan kéri ki az „ateista gyalázkodást.” Már maga a hír ténye tragédia. A hír azonnali egyházi kivizsgálása, megerősítése vagy meg nem erősítése a nyilvánosság felé − itt egy hét késés is szintén tragikus. Aminthogy az is, hogy addig is, az ártatlanság vélelme az egyházmegye részéről is megilleti a papot. Tragédia az azonnali felfüggesztés is − névtelen levélre. Az, hogy a média, és a kommentelők így nyilvánulnak meg, jóval túllépve az objektív tájékoztatáson, ez a tragédia másik része. A plébános azonnal „felfüggesztésre került az eset kivizsgálásáig”, ez a döntő a történetben. A tény, hogy papja ártatlanságát nem vélelmezte az egyház azzal, hogy helyén hagyja. Ha ártatlan, joga van hozzá: nem köz- és sajtó-, és a hívek általi megvetés áldozatává lenni. A gyors eltávolítás: öntudatlan félelemtől is vezérelt. Egy ilyen gesztus azt üzeni: a hír igaz lehet. Valami mögöttes, szembe nem nézett dologgal történik versenyfutás? Tagadás? Valami rendezetlennel, ami a hírek felszíne mögött ott van; amitől tartunk.

A tanulság persze egyházi oldalon megint nem vonatik le. Egyszer, végre őszintén, hárításokból, Rómának megfelelni akarásból, püspöki karrierek és előrehaladások féltéséből kilépve: de az egyházi vezetőknek őszintén szembe kéne nézniük a valósággal. Valami oka van, hogy papjaik tapasztalatát és sebzettségét soha meg nem hallgatva, fel sem merül a kérdés őszinte magva. A római papi cölebsz minta kizárólagossága: igenis, pszichoszexuális sebezhetőséget „kondicionál”. S itt korántsem a szűkebb értelemben vett, a papság körébe bekerült beteg vonzódásokról van szó. Ez a történet egyik, csöppet sem szívderítő fele. Megválaszolni, hogyan kerülhet szentelésre, öt-hat év szemináriumi szűrőjén át, pedofil hajlammal lelkipásztor. Észrevétlenül. A homoszexuális vonzódás és praxis szintén egy szegmense a történetnek. Amiről beszélek,más. Az orvosolható, a reflektálható, a kezelhető probléma. A túlterheltség részeként a pszichoszexuális burnout, mely esetekben aktualizálhatja a „perverziót”, szexet, alkoholt, vagy a hatalommal kompenzálást.

El nem tudom képzelni, hogy az egyházi elöljáróknak ne okoznának lelkiismereti konfliktust papjaik valós problémái és törései; és a tény: hogy hallgatnak. Róma felé, a nyilvánosság felé, ám elsősorban egyházi közegük felé. Nagyon-nagyon súlyos ára van és lesz ennek a hallgatásnak. Talán a katolicizmus jelenlegi legmélyebb traumája ez. A püspöki funkció sebzett alulműködése: hogy a „teológiai korrektség” és egyéni karrierek, megítélések miatt hallgatnak ott, ahol őszintén kéne, semmi mást nem tenni, mint papjaik és önmaguk valós történetét elbeszélni. Nem az istentelen világ újabb támadására mutogatni, és hárítani. Hanem szeretetben és az értelem bátorságában készülni. A püspöki szolgálatnak van egy nagyon, nagyon komoly eleme. A hagyomány egyes elemeinek „meg gyászolása”. Talán a legnehezebb püspöki feladat és küldetés, a közösség nevében, a közösség érdekében a „kulturális gyász”. Elfogadni azt, ami elmúlt, amihez tévesen ragaszkodtunk, hogy épp az élő hagyomány szülessen újjá. S érdemes és óhatatlan is élni. Mert az igaz ság szabaddá tesz.

Nem akarom megbántani kijelentésemmel senki politikai érzékenységét. A fájdalmas paradoxon, amire felhívom a figyelmet, nem politikai kijelentés. A magyar egyháznak talán a legnagyobb tragédiája, hogy ezekben az években a „konzervatív fordulat” győzött. Az Orbán kormány egyházpolitikája, anyagi értelemben és morálisan, jó az egyházak felé. Valahol, mégis, a legegészségtelenebb. Mert épp a szembenézés és rendszerkorrekciók legégetőbb éveiben: ismét alszunk négy, nyolc vagy tizenkét évet. A hatalom takarói alatt. Ha valamire nincs szüksége katolicizmusunknak, az épp az illuzórikus, időleges biztonság. Ki- és alászállani a hatalmi beszéd, a hatalmi gesztusok, test- és gondolatmozdulatok minden kísértéséből. Teljes „önmagunkra” figyelésre van szükség most. A saját szenvedéstörténetek meghallgatására. A kifelé (állam felé) való hatalommal való együttjárás nélkül. Nem a külső hatalom magabiztosságából erőt meríteni, vagy azzal szemezni. Az áldozatok és egymás szemébe nézni. És a szőnyeg alá.

A szerző katolikus pap, London