Azonban az ún. semmisségi törvény elfogadásával a korábban bizakodókban is hamar szertefoszlott az a remény, hogy a bírói szervezetrendszer és ítélkezés függetlenségét a jobboldali hatalom tiszteletben tartja. Ez a törvény egyértelműen kétségbe vonta azt, hogy a bírák politikai befolyástól mentesen jártak el a 2006. évi szeptember–októberi zavargások vádlottainak ügyeiben. Nem lehet ugyanis másként tekinteni arra a rendelkezésre, mely kizárólag a fenti időszakra nézve minősít(tet) utólag érvénytelennek bűnösséget megállapító ítéleteket. A semmisségi törvény a jogállamokban példátlan módon vette semmibe a hatalommegosztás elvét, és jelezte, hogy a politikai többség az ítélkezés tartalmi kérdéseiben is felhatalmazottnak érzi magát.

A jogalkalmazók számára ez több volt, mint figyelmeztetés, egyszerűen semmibe vették autonómiájukat. Szintén az autonómia, a jogértelmezés szabadságának korlátozása a büntetőjogi középmértékszabály bevezetése, amely teljesen indokolatlanul, minden szakmai érvet félretéve szorítja keretek közé a büntetéskiszabást. A következő, de valószínűleg nem utolsó lépés, közvetlenül és egzisztenciálisan érintette a bírói kart: az alkotmány vitája során egy viharos gyorsasággal elfogadott módosító indítvány gyakorlatilag kényszernyugdíjazást írt elő a 62. életévüket betöltött bírák számára.

Az előterjesztő egyszerű pontosításként határozta meg javaslatát, ahhoz semmilyen tartalmi érvelést nem fűzött. Ez talán nem véletlen, mert nehéz is racionális érvekkel védeni a javaslatot. Ha egy egyetemi tanár vagy egy alkotmánybíró 70 éves koráig gyakorolhatja a hivatását, akkor szembetűnő a bírókat és az ügyészeket ért diszkrimináció. Mind a négy hivatás igényli az azt művelőtől, hogy lásson át bonyolult problémákat, tárjon fel rejtett összefüggéseket és ezekből felelőssége teljes tudatában vonjon le következtetéseket.

Az Egyesült Államok legfőbb bírái élethossziglan szóló kinevezést kapnak, és akár jóval 70 éves koruk felett dönthetnek az amerikai társadalmat megosztó súlyos jogi és morális kérdésekben. Különös lenne azt gondolni, hogy a magyar bírák 62 éves korukra „kiégnek”. Arról pedig nem is beszéltünk, hogy a bírói életpálya szerves része a kiszámíthatóság, amelyhez hozzátartozik a visszavonulás tervezhetősége – ezt most a javaslat keresztülhúzta. Mondhatnánk tehát azt is, hogy az intézkedés alkotmányos aggályokat is felvet, ha lennemég valami értelme az alkotmányosságra való hivatkozásnak. Főleg egy olyan alkotmánnyal a háttérben, amely külön kitér a bírói nyugdíjkorhatárra, de a bíróságok önigazgatásának alapvető szabályairól és a bírói szervezet függetlenségéről nem mond semmit.

Természetesen nem vagyunk naivak, tudjuk, hogy az alkotmányozó apellálhat a bíróságokkal szemben az állampolgárok körében tagadhatatlanul élő ellenérzésekre. Az utóbbi 6-7 évben magunk is sokat foglalkoztunk az igazságszolgáltatás szervezeti és működési problémáival, ezért nagyon fontosnak tartjuk annak rögzítését, hogy ami most történt a bíróságokkal, az tisztán pártpolitikai akció, és nem lehet eladni valamiféle átgondolt reformtörekvés megvalósításaként. Az általunk Magyarországon feltárt zavarok hasonlóak a más kelet-európai jogrendszerekben tapasztalhatóakkal. Az átmenet éveire jellemző a bírák és a bírósági szervezet útkeresése, és természetes, hogy a tanulási folyamatnak vannak buktatói. Sok mindent lehet és kell tenni a függetlenség megőrzésével jogállami keretek között. Diagnózisaink azonban azt mutatják, hogy a feltárt problémák mögött nem volt egyetlen olyan ok sem, amelyet a kényszernyugdíjazás orvosolhatna.

Bár jobboldali körökben, jogászok között is él az a meggyőződés, hogy a bírói karban sok még a mentalitásban „kádárista” bíró, ezt az érvet egyetlen döntéshozó sem veheti komolyan. Ugyanezek a politikusok és jogászok semmit nem tettek azért, hogy a szakmai színvonalat folyamatosan fejlesszék, kiálljanak egy jobban működő kiválasztási rendszer mellett. A diktatúra bíráira utaló érv a rendszerváltás előtti évtizedek sajátosságaival sincs tisztában.

Talán sokak számára meglepő lehet, de a bírói gyakorlat kutatásának eredményei azt mutatják, hogy az egyik legfontosabb büntetőeljárási alapelvet, az ártatlanság vélelmét, nagyon komolyan vette a bírói kar már jóval a rendszerváltás előtt. A diktatúrában is bírósági vezető pozíciót betöltők leváltását Balsaiminiszter 1992-es vezetői kinevezései bevégezték. A politikai vádaknak, amelyeknek a jobboldali sajtó a lehető legalantasabb módon ad teret, egyetlen értelmük van: a magyar igazságszolgáltatás politikai befolyásolása, félelemben tartása és „megfegyelmezése”. Semmilyen koncepció nem létezik ezen a területen sem a problémák kezelésére, csak a hatalmi akarat nyers kényszere.

Nem nehéz megjósolni, mi lesz a következő lépés: az OIT megszüntetése vagy érdemi hatásköreinek elvonása, amellyel megnyílik az út a bírói kinevezési és a fegyelmi jogkör gyakorlásának közvetlen kormányzati kontrollja előtt. Tapasztalhattuk, hogy megindult a kampány a bírósági igazgatással szemben: hirtelen előkerültek a Fővárosi Bíróság munkaszervezési problémái, és külön műsor készült a köztévében a bírósági ügyhátralék növekedéséről.

Ezzel kapcsolatban valamit le kell szögeznünk: a tudományos kritikák az igazgatási szervezet működésének átláthatóságára, számonkérhetőségére és szakszerű működtetésére vonatkoztak. Erősen kétséges, hogy önmagában a kormányzati igazgatás alá helyezés révén bármelyik területen haladás érhető el. Valódi reform csupán az érintettek bevonásával, hosszas szakmai előkészítéssel, egyeztetésekkel, a rendszer elemeinek egymásra tekintettel történő változtatása révén lenne megvalósítható.

Világos elvek mentén pontosan lehet tudni, hogy milyen igazgatási megoldások vezetnek általában a bíróságok jobb működéséhez. E világos elvek egyike, hogy a bírák és ügyészek státuszát a végrehajtó hatalomtól és az önkényes, tehát szakmai indokokat nélkülöző politikai változtatásoktól védik. Egy olyan változtatás, amelyet most rákényszerítenek a jogalkalmazói karra akkor legitim, ha azt alapos hatásvizsgálatok támasztják alá, lassan, fokozatosan vezetik be, gondoskodnak arról, hogy ne okozzon egzisztenciális bizonytalanságot és ne legyen félelemkeltő hatása és a jogalkalmazók státuszának, életpályájuk egészének átgondolásával történik.

A háttérben meghúzódó valódi ok egyszerű: így tudatosították a bírókban, hogy többé nem érinthetetlenek, függetlenségük csupán deklaráció, ami bármikor átléphető. Miután a köztisztviselői kar totális politikai lojalitásra kényszerítése és megfélemlítése befejeződött, a hatalom természete szerint e kényszer az állami működés újabb területeire terjeszkedik ki. Talán származékos haszonként arra is számítanak, hogy elnyerhetik a hirtelen helyzetbe hozott bírójelöltek szimpátiáját.

Vagy már készülnek a politikai kiválasztottak, hűségüket bizonyított jogászok, és ezzel a bírói kar teljes demoralizálása befejeződik. Nem szabad azonban elfelejtkeznünk arról, hogy a körülbelül 300, távozni kényszerülő bíró általában megbecsült tagja volt a bírói közösségnek, akiknek sorsát sokáig nem fogják elfelejteni a bírói karon belül. Félelemkeltés és lojalitásra kényszerítés, zavar és bizonytalanság, koncepciótlanság és buta hatalmi önkény, ebből nem származik működő igazságszolgálatás, csak visszalépés egy távoli múltba.

A szerzők jogszociológusok