Debreczeni József: Az elmaradt 'két pofon'
Bizonyára meg volt győződve arról, hogy a kínos jelenséggel – s az azt kiváltó társadalmi problémákkal – szemben mindenekelőtt határozott rendészeti fellépésre lesz szükség. Továbbá arról is, hogy a jobboldali szélsőség csak a baloldali hatalommal szemben virulens, egy virtigli jobboldali kormány alatt jórészt okafogyottá válik a létezése.
Nem így történt – enyhén szólva. A szélsőjobb nemcsak parlamenti és önkormányzati tényezővé vált, de militáns megnyilvánulásai is felerősödtek – a jogerős bírói ítélet ellenére. Orbán állama nem tud (vagy nem akar) érvényt szerezni a jognak. A Jobbik gárdája változó nevek és jelmezek révén packázik a törvénnyel, a nagy hatalmú kormányfő pedig két pofon helyett illedelmes válaszokat ad a parlamentben az őt gárdista mellényben kérdező pártelnöknek. A szélsőjobb paramilitáris alakulatai mostanra átlépték azt a határt, amiről rossz ál mainkban se hittük, hogy elérhetik. Már nemcsak alkalmilag demonstrálnak, hanem tartós megszállás alá vesznek egy-egy települést, semmibe véve az állam erőszak-monopóliumát, és érvényesítve az etnikai, sőt rasszista alapon alkalmazott önkényes, privát erőszakot. Egyelőre csak a vele való fenyegetést, de a szaporodó konfliktusok bármikor tettlegességhez, vérontáshoz vezethetnek.
Mindez óriási visszalépés az első Orbán-kormány időszakához képest. Amikor még nem a szélsőjobb packázott a hatalommal, hanem fordítva: a hatalom söpörte ki a budai Várból az addig évente megemlékezést tartó (jórészt német) neonácikat. Pardont nem ismerve, a jogot sajátosan alkalmazva, mondvacsinált indokokra hivatkozva, kőkemény rendőri fellépéssel. Képletesen: két pofonnal hazazavarva őket.
Pedig ha akkor ártott a kormány és az ország presztízsének a neonáci maszkabál, hát most ezerszeresen árt mindannyiunknak az a gyalázat, amivel immár együtt kell élnünk. Amivel Magyarország újra és újra megjelenik a világsajtóban: fekete bakancsokkal, kopaszra nyírt tarkókkal, náci szimbólumokkal. Ami megtörtént Gyöngyöspatán, Hejőszalontán, az meg fog történni másutt is. Sorozatosan, a jelek szerint megállíthatatlanul. A nagyképű ígéretek ellenére ennek nem tud (vagy nem akar) gátat vetni a második Orbán-kormány. Két hét alatt helyreállítjuk a közbiztonságot –hallottuk 2010 tavaszán, és jött a Pintér Sándorral közös fellépés a kazincbarcikai hakniban, jött pár új rendőr, ám semmi sem változott. Azaz dehogynem! A helyzet romlott – a kormány pedig lapít. A gyöngyöspatai krízis idején a sajtó az erőskezű belügyminisztert kereste, de annak sajtósai türelmet kértek: bokros teendői miatt a főnök leghamarabb nyáron, vagy inkább ősszel tud időt szakítani egy interjúra...
Vajon miért teszi ki magát Orbán és Pintér személy szerint is ekkora gyalázatnak? Miért hagyja a nagy hatalmú miniszterelnök, hogy a személyes beégésen túl politikailag is felmérhetetlen károkat szenvedjen el –a Jobbik meg triumfáljon és erősödjön? Hisz a választások előtt (mikor úgy tűnt, Vonáék veszélyeztetik pártja kétharmadát) nem habozott bevetni ellenük a rendelkezésére álló médiaarzenált. Nem válogatott az eszközökben sem, és azt hihettük, ha ezek hatékonyságát megsokszorozza a korlátlan hatalom, Orbán pillanatok alatt szétzilálja a csatlósból riválissá nőtt Jobbikot.
Most aligha hihetünk ilyesmit. Nem tűnik úgy, hogy az első ciklusban egyszer már lejátszott forgatókönyv szerint alakulnának az események, ami akkor a MIÉP parlamentből való kiszorításával végződött. (Igaz, ezért iszonyú árat kellett fizetni: a jobboldali parlamenti többség és vele a kormányzati hatalom elvesztését.) Most úgy tűnik, az „egy a tábor, egy a zászló” politikusának szüksége van a Jobbik külön táborára. Ezért tűri el azt a szégyent és gyalázatot, ami a neonácik térnyerése miatt az országra és személy szerint őrá is vetül. Odaküld ugyan egy csomó rendőrt az adott válsággócba, amit a „rendcsináló” gárdisták megszállás alá vonnak, ám velük szemben – akik az állam erőszak-monopóliumát semmibe véve önkényeskednek –nem lép fel. Se a törvény erejével, se „két pofonnal”.
Vajon miért nem?
A kérdésre az utóbbi időszak szerintem legfontosabb írása: Lakner Zoltán A három részre szakadó Magyarország című cikke segít felelni (Élet és Irodalom, 2011. március 25.). Lakner a médiapolitológusok szokásos szintjénél mélyebbre ásva, társadalmi vetületben elemzi a kialakult politikai képletet. Mindkét dimenzióban három tömböt, illetve szereplőt különböztet meg. A társadalomban: a „prosperáló felvilágot”, a „heterogén középrétegeket” és a végképp leszakadó szegényeket; a politikában: a hatalmat (kizárólagosan) gyakorló Fideszt, a (ma még integrálatlan) baloldali „demokratikus ellenzéket” és az extrém Jobbikot. A megfelelések nyilvánvalók. Orbán állama a társadalom felső rétegeit preferálja: alacsony egykulcsos adóval, a gyermekek utáni magas adókedvezménnyel, a luxusjavak tartása, öröklése és ajándékozása utáni adók és illetékek törlésével stb. A szegényeket pedig sújtja: a bérek, a táppénz, a segélyek, a járulékok drasztikus megkurtításával, kényszerekhez kötésével, végső soron börtönnel és gumibottal – legvégül a szélsőjobb szabadjára engedésével.
A hatalom baloldali ellenzéke főleg az egzisztenciálisan veszélyeztetett, lecsúszó, perifériára sodródó középrétegekből gyarapíthatja a maga táborát. Azok közül, akik felültek az orbáni demagógiának, ám akiket faképnél hagyott, a tehetősek kedvéért mellőz a kormány, s akik ezért tömegesen hagyják el a Fideszt. És itt válik az utóbbi számára kulcskérdéssé a Jobbik szerepe! Mert nyilvánvalóan azt szeretné, hogy az őt óhatatlanul elhagyók minél kisebb része kössön ki a demokratikus baloldal táborában, és minél nagyobb része akadjon fönn a Jobbik hálóján. Orbán tehát nem a szélsőjobb gyengítésében, hanem az erősítésében érdekelt! A nacionalista látványpolitizálás révén igyekszik ugyan gyengíteni a Jobbik vitorláját dagasztó szelet, de konfrontálódni ezután se fog a neonácikkal – épp ellenkezőleg. A megerősödő demokratikus baloldallal szemben ugyanis rájuk szorul. Optimális esetben a legnagyobbat tartja meg a három szavazótömbből, ami (az egyéni körzetek túlsúlyára épülő, egyfordulós, egyszerű többségi rendszerben) abszolút többséget eredményezhet a következő Országgyűlésben. Rosszabb esetben pedig jöhet a szélsőjobbal való (alig burkolt) hatalmi együttműködés. (Ami 2002-ben is jött volna, ha a MIÉP-et nem nyomja ki a parlamentből.)
A demokratikus baloldalnak – amennyiben győzelmi eséllyel akar indulni a következő választásokon – minimum két dologra kell törekednie. 1. Létrehozni a lehető legszélesebb integrációt, aminek érdekében óriási önuralmat, önzetlenséget és kompromisszumkészséget kell mutatniuk az együttműködés (még csak sejthető) majdani szereplőinek. 2.
Szembenézni azzal, hogy az ország keleti felében kialakult, reménytelenül leszakadó válsággócok nem roma lakossága kivétel nélkül mindenütt felszabadítóként, megmentőként fogadta a minden demokratikus érzelmű ember számára visszataszító, megvetésre méltó neonáci gárdistákat. E megdöbbentő és tragikus helyzet mögött – a kétségkívül erősödő rasszista érzelmeken túl – megdöbbentő és tragikus körülmények, kétségbeejtő állapotok, magárahagyatottság és reménytelenség lakozik. Ha – a rasszizmus és a neonáci jelenségek kötelező elutasításán és az ellenük való eseti demonstrációkon túl – magáról az adott drámai helyzetről, annak okairól, továbbá orvoslásáról nem tud érdemi konkrétsággal megszólalni a demokratikus baloldal, akkor minden veszve van. Akkor nyeregben marad a Fidesz (a Jobbikkal együtt vagy külön).
A magyar társadalom pedig tovább csúszik a szétesés és a káosz felé.
Mindebből végezetül következik még valami. Szerintem nem képzelhető el a Fidesszel és a Jobbikkal szembeni eredményes összefogás egy demokratikus jobboldali politikai alakulat nélkül. (Lásd Zimányi Zoltán: Egy utópia: magyar konzervatív párt. Népszabadság, 2011. március 9.) Magyarországnak szüksége van egy liberális értékeket tisztelő konzervatív pártra. Ami nemcsak a nyugati országokban működik, de Lengyelországban, Csehországban és Szlovákiában is. Nem hiszem, hogy a magyar demokrácia visszaállítható és stabilizálható lesz nélküle. Ha egyáltalán…
A szerző közíró