E lényegi követelés hátterében sok, kezdetben talán aprónak tűnő kormányzati tüske van, kezdve a végkielégítések megadóztatásától a korengedményes nyugdíjig, a lefelé vágó személyi jövedelemadóig bezárólag, de ezek együttese már meglehetősen fájdalmas. Fokozza a fájdalmat az a pökhendiség és lenézés, amellyel a kormány kezeli azt a helyzetet, hogy képtelen megfelelni saját, ellenzékben tett ígéreteinek, viszont rendkívül rosszul esik neki, ha ezeket számon kérik rajta.

Pedig ez a számonkérés következik ma. Orbán Viktor most először szembesülhet azzal, hogy a választás után sokáig kitartó bűvölete megtört – már nem adható el politika gyanánt, hogy az országot előbb vissza kellett rángatni a szakadék széléről és csak ezután lehet elkezdeni az építkezést, mert a kormány eddigi intézkedései következtében a ma utcára vonulók jelentős része érzi úgy, hogy meglehet, az ország visszatáncolt a szakadék széléről, de ők most mégis közelebb állnak hozzá, mint az áhított kormányváltás előtt.

Hittek. Elhitték, hogy vannak csodák, mert elhitették velük, hogy ha egy erős kabinet erős felhatalmazással és erős kézzel kormányoz, minden rendbe jön: az állam közbelép, nem lesz egészségügyi privatizáció, nem lesz tandíj, lesz viszont nemzetközi reputáció, kurucos önérzet, mert mi, magyarok, megmutatjuk, lesz minden a boltokban és a benzin se lesz drága. Így, együtt, minden, mindenkinek.

Mindenki azt hitte, hogy – Orbán Viktor kedvenc kifejezésével élve – vele külön-külön társadalmi szerződést kötött az ellenzék vezére: megkötötte a nyugdíjasokkal, a középosztállyal, a felsőosztállyal, a szegényekkel, megkötötte a cigányokkal, megkötötte a cigányokat utálókkal, megkötötte a falvakban élőkkel, a tanárokkal, a rendőrökkel, mindenkivel, aki él és mozog ebben az országban, meg azokkal is, akik nem itt élnek és mozognak, a külhoni magyarokkal.

Nagy csodavárásában senki nem fogta föl – és csak bízni lehet abban, hogy Orbán Viktor sem, és így egyszerűen csak tévedett –, hogy ez így nem megy. Valakinek kedvezni anélkül, hogy több lenne az elosztani való, csak a másik rovására lehet. Az erre adott választ hívják társadalompolitikának. Ebben így, egy év múltán a felső- és a középosztály áll jól.

A kimaradók bűvölete viszont elszállt – a pökhendiség ma már nem annak tűnik, aminek láttatni szeretnék, elhivatott, a maguk igazában hívő politikusok tettrekészségének, hanem annak, ami valójában: pökhendiségnek. Az ára pedig az, hogy az utcára vonulók már nemcsak a konkrét intézkedéseket kifogásolják, hanem a stílust is. Márpedig az a legpusztítóbb.