Megvetéséhez törvényt igazít
Mára elhagytak ezek a birtokviszonyok. Néha odapillantok, maradt-e a provincializmus, az önáltatás. Maradt. Működik a konszolidált tehetetlenség velejéig romlott rendszere. És ha derbi, akkor garázdaság, rohamrendőr. Gumibot a rend és szabadság kardja. Nehéz megszokni. Lehetetlen. Mint általában a kulturálatlanságot. Tejszínhabként, igaz, csak a magyar térfélen, a múlt beteges hajszolása. Feltételezem, aranycsapattal a szívben könnyebb kimenni a meccs re. Szép lehetett a szovjet Magyarország, ha egy emberöltőn túl is jól szolgál a diktatúra focija.
Ha Puskásék személyes ösztönzőit és kényszereit felülírja a nemzeti ihletettség. Nekem, ebben a tálalásban ez vak ihlet. Amely általában vakvágtát gerjeszt. Politikait, kulturálist, mediálist. A Nemzeti Sport címlapjának öles betűi a magyar–holland meccsig: Szerda – Az erő legyen velünk! Csütörtök –Verjük meg őket! Péntek – Az országnak legyen oka örömre. Azzal hazudunk reményt, hogy fittyet hányunk a reális erőviszonyokra. Persze, a hithű nemzetérdek védelmezői, Meciar és Fico idején is így működött az őket szolgáló média. Realitások, higgadtság, távlatok nélkül.
De emberöltő ide vagy oda, ötvenen túl, rezgő csontozattal is izgalommal léptem fűre. Nap tűzött, esett, havazott, sebaj, a serdületlen ifjúságmámorával húztam csukát. A hasfalban kamaszos reszketés, a bűnbeesés előtti állapot kegyelme. És függetlenül helytől, időtől, képességem volt az ismétlésre. Tévénézőként már csak az örömfoci hoz izgalomba. Barcelona, Arsenal, a holland és a brazil válogatott. Következésképp elhidegültem a kelet-európai kisállamok focijától. Lelketlen, örömtelen, méltánytalan, ahogy azt Bibó sejteti kollektív nyomorúságunkról. Államfocit rúgnak, áltató szónoklatokkal. Bennem e két válogatott és bajnokság mint két féltve őrzött regény működött, egy kötetbe fűzve. Csak hát egyre kínosabb szurkolni nekik, az elektronikus médiának köszönhetően szobánkban a csúcsminőség. Rákattintasz, s a vakhitnek annyi.
Mégsem adom fel. A fiam se. A második magyar gól után csörrent a mobil. Mámorosan üvöltötte: Láttátok a Gerát? Ballal, kapásból! Az anyja, aki a gólra ugyanazzal a kirobbanó örömmel pattant fel Dunaszerdahelyen, mint ő az amszterdami lelátón, torka szakadtából üvöltötte: Fantasztikus! A gyerek önfeledten replikázott: Az! A Zoli! 2:1-re vezetünk! Nem igaz! A hitetlenkedés magasba szökkent lázától fél percig még egymás szavába vágtak. Aztán fiam a vendégszektor felé fordította mobilját, hadd halljuk idehaza, hogy a kijött kevéske magyar tombolva ünnepel. Köztük néhány „Hidas”, akik a legutolsó parlamenti választáson az önmagát elsődlegesen polgári és nem etnikai alapon meghatározó kétnyelvű pártnak kölcsönzött bizalmat. Amikor Orbán Viktor értésükre adta, hogy nemzetpolitikája formálásában kizárólag az etnikailag tiszta határon túli magyar pártok együttműködésére számít, meg sem hökkentek. Ezt várták.
Magyarország konzervatív kormányfője kizárólag azoknak juttat tekintélyének kegyeiből, akik az ő dogmáit hirdetik. Nemzetpolitikáját nem az oszthatatlan magyar szellem sokszínűségének fenntartása és megújítási törekvése hatja át, hanem az államhatárokon átnyúló magyar politikai nemzetegyesítés utópiája. Akik a kulturális nemzet és a politikai nemzet kritériumaihoz az övétől eltérő fundamentumot rendelnek, azokat kívül tartja saját eszmei kezdeményein. Van ebben ráció, noha fényévnyire áll A föderalistától Gustav Radbruchig ívelő demokratikus jogállam igazgatási eszményétől. A sas nem tárgyal verebekkel napóleoni elvét érvényesíti, miközben alkotmányozásával az államot, nemzetpolitikai utópiájával a nemzetet sajátítja ki. Dogmájának legmélyét irracionális szándékok uralják, amely függetleníti magát a kételkedéstől, a realitásoktól. A bibói eltorzult magyar alkat. Sosem érdekelte a consensus omnium.
Nem hiszem, hogy ebben a történetben a száznyolcvanezer szlovákiai magyar ember lelkiállapota bármit is nyomna a latban. A kirekesztő kijelentés okán annyit mégis megjegyeznék, mint metafizikai „igazság” az orbáni dogma továbbra is teljességgel hozzáférhetetlen marad számukra, mivelhogy zömük a politikától nem metafizikai, hanem konkrét, gyakorlati feladatok megoldását várja. S mert racionalisták, nem a magyar, hanem a szlovák államhatalom részéről. Érzik ők, hogy a szimbólumok kimagasló tényszerűséggel bírnak mint köztudatban érvényes kijelentések a szemmel nem látható, kézzel nem tapintható dolgokról, ugyanakkor elvárják, hogy ezek csatája ürügyén se Magyarország, se Szlovákia nemzetállami ideológiájának elhivatott képviselői ne tartsák őket a permanens kétségbe vonhatóság pozíciójában. A Híd-Most együttélési filozófiáját éppen e mindkét irányból táplált alárendeltségi pozíció tudatos tagadása hívta életre. A méltányos egyéni és közösségi érvényesülés autonómiájának szabad szelleme.
A fiaimra is elidegenítőleg hat az orbáni kevély, mert a legcsekélyebb mértékben sem járul hozzá a szlovákok és a Szlovákiában élő magyarok normalizálásához. E kizárólagosság jelentéstartalmait ezért is érdemes lenne alaposabban megvizsgálni. A legborzalmasabb, hogy Európa történelmében az ideológiailag szigorúan számon kért etnikai tisztaság a német fajtisztaság előfutára volt. A párhuzam, tudom, eltúlzottnak minősíthető félelem, de ettől még van. Kitörölhetetlen az európaiság kritikai tudatából. Az orbáni üzenet fényévekre áll a tizenötmillió magyart lélekben felvállaló Antall Józsefétől is. Ha ő állhatna ma az elfuserálódó magyar demokrácia hitházának szószékén, feltételezhetően elítélne minden magyar–magyar kirekesztési kísérletet. Ezzel nem lehet belesimulni az európai kultúrába. A magyarba meg végképp, nem engedi az oszthatatlan magyar szellem. És a dolgot nem lehet könnyíteni azzal, hogy az európai összeérlelődés folyamatos tanulással jár, hiszen az semmivel sem könnyíthető, hogy az ellentevékenység a torzulás mélységét növeli.
Alapjaikat tekintve, mindkét országban ez a két szemlélet vetekszik egymással. Megjósolhatatlan, milyen társadalmi katarzis kell majd ahhoz, hogy e két társadalom nagyobbik hányada is felismerje: a populista, paternalista, nacionalista politikai lét titka az eljátszott megvilágosodás, a mímelt katarzis. S hogy következésképp azt is felismerje: Fico és Orbán, focistaként testvéreim, doppingpártiak lettek, nemzeti eksztázistablettákkal kábítják híveiket. A szlovák lelkületű leginkább a nemzetállami érdekek főként magyarokkal szembeni éber védelmével, a magyar lelkületű leginkább a nemzet államhatárokon átívelő politikai egységesítésének utópiájával hajlamos a misztikus látomások kiváltására és serkentésére. Mindketten a radikális nemzeti karaktert öltötték magukra, s úgy vívják csatáikat, mint egy alternatív valóságjátékot. Támadást, gólokat, győzelmet kell imitálniuk. És elhitetni az esélyt. A közönséget csakis a kollektív önérvényesítés támadó-védekező nagy energiáinak misztikumába lehet szöktetni a súlyosan terhelt gazdasági, szociális és mentális realitások kőkemény tényei elől. Mindketten tudják, ha kimondanák a valót, miszerint országaik gazdasági ereje és a társadalmi tőke alapanyagául szolgáló mentális potenciálja, a protestáns etika meghonosítatlansága okán nem igazán versenyképes, elveszítenék választóik kegyelmét.
A politika művészete? Az átfogó ismeretekből következő halaszthatatlan reformok végrehajtásának dacára megőrizni a végrehajtó hatalmat. A túlígérgetések elismerésével kimondani a nehezet. Ehhez nincs kurázsijuk. Lezuhanna népszerűségi mutatójuk. Mert számukra ez az igazán fontos, nem a közjó szolgálata. Nyilván derék emberek, de nem derék politikusok. A komoly, realisztikus szembenézés helyett a múlt szóvirágos hajszolásába vagy támadásba menekülnek, pedig a kertelésnek általában a kiégés, végső soron a cinizmus a záró stációja. Tudatosítják, amíg meghatározhatják a közbeszéd témaköreit, addig könnyebben tarthatják magasan népszerűségi mutatóikat. És addig vízfolyásként kezelhetik az alkotmány, a szimbólumok és a közigazgatás rendszerének átalakítását. Mindeközben mégis kapkodnak. Érzékelik az időpont közeledtét, amelyben érvényessé válik, hogy a rájuk bízott felelősséggel nem a magyar társadalom felemelkedése, hanem, mindenekfölött, végrehajtó hatalmuk megőrzése érdekében cselekedtek. Mert a napnál világosabban is láthatóvá lesz, hogy nem az ország gazdasági, intellektuális és társadalmi tőkéjének megújítása, nem a nemzet felemelkedése, sem a határon túli magyar kisebbségek saját önmegvalósítási törekvéseinek támogatása, hanem a személyi kultusz szindrómáitól terhelt pártegoizmus a determináns kormánypárt létfilozófiájának fundamentuma. Rendpártiságával Orbán és Fico a jogállamiság alapjait vonja kétségbe, mégis súlyosan téved, aki emiatt bolsevikot vagy nácit kiált. Ők a kiérleletlen önkény. Forradalmiak, de csak mint Fouché ideörökített szellemei.
Roppant óvatosan mondom: ha magyarnak, szlováknak, valamely nemzethez tartozónak érzed magad, nem foszthat meg tőle az auktoritás hatalma. Kétségbe vontathatja nemzeti identitásod, befolyásoltathat az összetartozás szent kötelezettségének propagandájával, még azt is kihirdettetheti, hogy árulásod mértéke végtelen, de ettől te még nyugodt maradhatsz, mert tudod, ki vagy. Az állampolgárság már jogfüggő. Megkaphatod, megfoszthatnak tőle. Ha valakiben a nemzeti érzés állampolgárság nélkül nem teljes, vegye fel az anyanemzet állampolgárságát. Ám az auktoritás mutánsai ne üvölthessenek büntetlenül labancot arra, aki nem veszi fel, mert másként gondolja. A méltányosság kulturáltságunk alapfeltétele, s ezt még a nemzeti egység rendpárti eszménye sem veheti semmibe.
Vissza – 5:3 a hollandok javára. Az előző péntek esti szégyenteljes vereséget enyhébb vereségre váltottuk. Ha ezt okosan értelmeznénk, s nem a vereség diadalaként, talán löketet adhatna kiaraszolni a tehetetlenség gödréből. Hazaérkezésekor fiam tréfálkozott: hami győzünk ennyire, az felérne a londoni… Itt meghökkent. 6:3?, kérdeztem. A hitelességhez azért több kell, mondta, majd vigyorogva kilépett hetedik emeleti lakásunk balkonjára. Innen jól látni a stadion reflektorait, és kellemes elképzelni, hogy a lurkók lelkesen edzenek. Jelenleg egy iráni úr a tulaj. Ha apám feltámadna, aki sokáig jobbhátvédje, az átkosban ifiedzője volt a DAC-nak, és szembesülne azzal, hogy létezésünk fundamentumát már nem a szabadság, testvériség, egyenlőség elve jelenti, létezésünk esszenciáját nem a megismerés és játék boldog öröme képezi, hanem a pénz, kizárólag a pénz, akkor bizony elszorulna a szíve. Vagy visszafeküdne a sírjába. A Fico-kormány rendőri akciójának is ez a stadion volt a színtere.
A szolgálatban lévők brutalitását a kormányzat túlfűtött nemzeti haragja is hajszolta. Megmutatták a magyar szurkolóknak, ki az úr a házban. A balkonon állva elképzelem, húsvétvasárnap Robert Fico és Orbán Viktor csapatkapitányságával megmérkőzik egymással a két ország nemzetpolitikusi válogatottja. A feltámadás tiszteletére. A lelátók kizárólag a Híd-Most választóival zsúfoltak, akik az első sípszó előtt mindkét himnuszt hangosan éneklik. Egy sovány etiópiai a bíró, aki nem érti az animális mélységek állandósult kivetüléseit: gáncsolások, könyökölések, betartások, pofonok, köpködések. Eredmény nincs. Elnyeli a sötét lélek és a fény utáni vágy közös többszöröse.
Ui. Homokszem. Helytelenül vizionáltam a szurkolókat. Nem lehet kizárólag élni az olyan világban, amelyben közös az égbolt. Gyűlöletet táplál, szabadságtalanságot teremt. A nemzetideológia korlátlan egoizmusa nemcsak a kritikai értelmiséget, elsősorban és mindenekfölött a kulturális és osztálykülönbségeket veti meg. Szinte az állatszerű mohóság mélységeiből felsarjadt megvetéssel viszonyul mindenhez, ami különbözik eszményétől, ami más, szégyellnivaló, a milliónyi kisemmizetthez, a szegényekhez, az éhezőkhöz. S önhittségében, megvetéséhez törvényt igazít. És gyáván reményt hazudik.
