Ekképp: „Jeleztem a HDKE képviselőjének, hogy át kell értékelni a kiállítás egy részét, mivel az úgy épül fel, hogy a különböző bevonulásokat mutatja, ami egy teljesen más jellegű dolog.Más, mivel nincs ok-okozati összefüggésben az, hogy a magyarlakta vidékek visszatérnek Magyarországhoz, és oda Horthy Miklós kormányzó és a magyar hadsereg bevonul, azzal, hogy később menetben hajtották az embereket a halálba. Mindez olyan történelmi csúsztatás, amely felesleges feszültségeket kelt. Külön történelmi értékelés tárgya, hogy az első vagy a második bécsi döntés mennyire volt méltányos, mennyire volt okszerű és mennyire volt helyes korrekciója a trianoni békediktátumnak.

Meg lehet nézni, hogy Márai Sándor hogyan ír ezekről az eseményekről például az Ajándék a végzettől című kötetében, és meg lehet nézni azt is, hogyan emlékezik meg a holokausztról, amit úgy aposztrofál: az aljasság, az irigység és a birtoklási vágy hajtotta. Sajnos a jómódú zsidó polgárság javait kívánta meg számos olyan ember, aki az aljasság irányába terelte a jogképességétől megfosztott Magyarországot. Jogképességétől megfosztott, hiszen 1944. március 19-én a német csapatok által kikiáltott bábkormány vette át a hatalmat.”

A nyilatkozó nem vélekedik, nem vitát kezdeményez, hanem utasít és irányt mutat: „Jeleztem a HDKE képviselőjének, hogy át kell értékelni a kiállítás egy részét...” Nincs mese, kell. Az állami ember téves történelmi nézeteik felülvizsgálatára utasít történészeket. Európának ezen a részén utoljára Ceausescu elvtárstól lehetett ilyenforma útmutatásokat olvasni.

Egyébként meg amit állít, marhaság.

Aki a korabeli dokumentumokat, sajtót, a történészi szakirodalmat ismeri, tudja, hogy az egész második világháborús szerepvállalásunk mögött annak minden szörnyűségével és következményével együtt az elvesztett területek visszaszerzésének, illetve a visszaszerzett területrészek megőrzésének „szent célja” állt. Mindenkinek ajánlom figyelmébe azt a fotót, amely egy magyar katonatemetőről készült valahol távol, az orosz sztyeppén: „Nagy-Magyarországért!”, ez a felirat olvasható a temető kapuja felett a „Feltámadunk!” helyett.

Több holokauszttúlélő visszaemlékezésében szerepel, hogy amikor a zsidók a németek bevonulása után szolidaritást, esetleg segítséget reméltek keresztény szomszédaiktól, akkor gyakran olyasféle választ kaptak, hogy a haza védelméért „most mindenkinek áldozatot kell hoznia”. Ez alatt azt értették: Ha a „visszatért területekkel” meggyarapodott ország megvédése érdekében a haza most azt követeli a zsidóktól, hogy „biztonsági, honvédelmi okokból” hordjanak sárga csillagot, vonuljanak gettóba, szálljanak föl a deportáló vonatra, akkor mindezt vegyék tudomásul, viseljék el méltósággal a hazáért hozott áldozatként! Ellenkező esetben netán még azt lehetne hinni, hogy a zsidók valóban mindig csak magukkal törődnek, és a haza ügye egyáltalán nem érdekli őket… Szóval az országgyarapítás volt nálunk az a mindent igazoló „szent cél”, ami a Német Birodalomban a felsőbbrendű germán faj világuralomhoz való természetes jogának érvényesítése.

Az államtitkár „felesleges feszültségkeltésről” beszél. Kikre gondol? Kiket kíván ettől a „felesleges” lelki tehertől megóvni?

A második világháborút követő békekötések után konszenzus alakult ki arról, hogy az európai határok a továbbiakban megváltoztathatatlanok. Nem mintha olyan jók és igazságosak lennének, hanem azért, mert a világháború bebizonyította, hogy a modern kor embere a rendelkezésre álló ipari és társadalomszervezési technikákkal a határmódosítások érdekében képes a legszörnyűbb háborúba belemenni és a leggonoszabb erőket a cél szolgálatába állítani. Erre mondta Európa, hogy ELÉG VOLT! Az erről szóló konszenzus lett a német–francia közeledés alapja, s ez vált aztán az Európai Unió alapjává is.

Államunk főtisztviselője a gonosz erők elszabadulása és az országgyarapítás közötti összefüggés tagadásával azok lelki nyugalmát védi, akik ma is azt gondolják: érdemes kockázatot vállalni határmódosításért! Azok lelki nyugalmát óvja, akik elvetnék azt a konszenzust, amelyen az Európai Unió (sőt az egész világ biztonsági rendszere!) alapul.

Az a feszültség, amiről az államtitkár beszél, jelenleg csak a szélsőjobboldaliak lelkében keletkezik. De ha Gál András Levente útmutatása az állami politika szintjén jelenik meg, akkor ennek a politikának a közvélemény-formáló hatása miatt egyre szélesebb lesz az a kör, amely számára elfogadhatóvá válik az „országgyarapítás” kockázatainak vállalása. Ez ellen nagyon határozottan fel kell lépni! És mivel itt nemcsak magyar belügyről, hanem a nemzetközi együttműködés alapjairól van szó, nem csodálkoznék, ha szerte a világban sokan éreznék szükségét a határozott fellépésnek.

A szerző történelemtanár