Az új rendiség ereje
Magyar Bálint tiszteletreméltó alapossággal tárgyalja „a Fidesz autokratikus kísérletét” (március 12). Átfogó pannót fest, amely a „felvilág” maffiaszerű működésétől, az államigazgatás átszervezésén át a gazdasági elit cseréjéig mutatja a politikai törekvéseket. A fogalmak nagy részét azonban indokolt lenne pontosítani – rögtön a címben foglalt „kísérlet” szó se szerencsés, mert a hatalom koncentrációnak ez ma már inkább sikeres kiteljesedése, mint kísérlete –, több megállapítással lehetne vitatkozni, de a helyzetkép egészének leírását el kell fogadni. Igen, a kétharmados parlamenti többség birtokában a Fidesz szisztematikusan lebontja a liberális demokrácia építményét és óriási hatalomkoncentrációval egy új rendi társadalmat épít.
Igaza van a szerzőnek: „A társadalmi vízió nem más, mint az új »nemzeti« tulajdonosi réteg és középosztály megteremtése a mágnásoktól a kisvállalkozói egzisztenciákig. Életélménye a rend és a hit által összetartott, feltörekvő, rendszerető és rendteremtő »devianciáktól mentes« derékhad...” Hogy miért teszi Magyar a nemzeti szót idézőjelbe, nem tudom, mert ez a kormány valóban nemzeti, és képtelenség bármi egyéb, közjogilag szentesített nemzetfogalomra építve bizonyítani, hogy nem az.
Két parányi macskakörmön akadtam fenn, de már egy-egy ilyen fogalom megítélésével is kardinálisan nagy baj van. Magától értetődőnek vagy éppen megkérdőjelezhetőnek tartunk értékeket, mint például az úgynevezett „liberális demokráciát” (azért is idézőjelbe tettem ezt is). Valószínűleg a humán kultúránk magvát alkotó központi fogalmak közül sok olyan van, ami ma már háttérbe szorult, hatástalanná vált, és ezen kívül is egészen mást jelent a köz számára, mint amit tekintélyes, de szűk értelmiségi kör gondol róla. Feltehetően ilyen elgyengült fogalom a demokrácia egyfajta liberális értelmezése, de a kultúra mint értékhordozó, az egyenlőség mint bármilyen mértékben is célt hordozó tartalom, és sok egyéb szó is.
Nem a Fidesz szorítja ma háttérbe ezeket, csak ügyesen ráépül arra a világra, amely gyökeresen másról szól. A liberális-demokrácia elveivel pedig „csak” két probléma van, az, hogy ezeknek a felvilágosodásban gyökerező szép elképzeléseknek egy része megvalósult és ezért nem program többé, a másik része viszont – ma úgy tűnik, hogy – megvalósíthatatlan. A jog előtti egyenlőség és az igazságnak mindenkire kiterjedő szolgáltatása, mint a legfontosabb emberi vívmány, a szabad választásokra épülő többpártrendszer és a piacgazdaság létezik, akadnak ugyan gondok a környékén, de a védelme mégsem olyan horderejű program, mint egykoron ennek a rendszernek az emberi gondok nagy részének a megoldását ígérő kivívása volt.
A szép elvek másik csoportja viszont olyan közhelyes szólammá vált, amire sokan legyintenek.
Akik megfagynak telenként az utcán, vagy a fűtetlen viskójukban, azok többnyire maguk vannak. Egy hátrányos helyzetű kisfaluban félanalfabéta környezetbe születő gyermeknek nagyon nem ugyanolyan esélyei vannak, mint a jobb fővárosi gimnáziumba járó, angolt és informatikát magas szinten elsajátító, induló tőkét és kapcsolatrendszert kapó gyermeknek. Ne áltassuk magunkat, a szakadékok mérete nem csökkent az elmúlt két évtizedben, hanem radikálisan nőtt.
Ráadásul éppen az őrült tempójú technikai fejlődés szakítja szét valóban olyan elkülönült kasztokra a társadalmat, amilyenek a valódi feudalizmusban voltak. Mert, aki érti a nyelveket és az érvényesülés módjait, annak káprázatos lehetőségeket kínál az informatika, aki viszont nem, azt menthetetlenül bezárja a munkanélküliek táborába, és elhülyíti a minősíthetetlen televízióval, diszkóval, pénznyelőgéppel, reklámtömeggel, hizlaló ételpótlékokkal. Soha elképzelni nem lehetett volna a józan és egészséges élet ellen annyi merényletet, mint amivel tönkretesszük olyan emberek tömegeit, akiknek a munkájára sehol a világon nincs szükség, mert a gépek megtermelnek nélkülük is mindent.
Talán erősen fogalmazok, de így tudom érzékeltetni a tényeket, amelyeket bizonygatni itt nem tudok, azt viszont hangsúlyozom, hogy mindennek az érdemi végiggondolása és perspektívákat adó megválaszolása nélkül hajítófát sem érnek a liberális demokrácia megfáradt értékei. Nem pontosan tudom, hogy mi lenne ez a bizonyos „érdemi” válasz. Az biztosan nem, hogy több száz kutató lerohangál a Cserehátba, elkölt és megkeres milliókat, okos megállapításokra jut, ám ezek közül egyikből sem lesz semmi.
A kutatók bölcsességeitől sajnos nem javult az iskola, nem csökkent a bűnözés, az alkoholizmus, a munkanélküliség, nem mérséklődött a falvak leszakadása, nem árt kevesebbet a gyermekeknek a televízió, nem táplálkozunk egészségesebben, és így tovább... Mindezért persze egyáltalán nem az ezekkel foglalkozó szakembereket hibáztatom. „Kéretik nem lőni a zongoristára, ő megteszi a magáét!” – ahogyan erre az emlékezetes táblára Vitányi Iván már 30 évvel ezelőtt ebben az összefüggésben utalt. Merthogy nem változott azóta semmi.
Valami őstehetetlenséget örököltünk a szocializmustól, tébolyító ahogyan kinyilvánítjuk, hogy látjuk a problémát, megvitatjuk, tekintélyes bizottságokat alakítunk, imponálóan színvonalas tanulmányokat adunk ki, – aztán csekély mértékben sem változik semmi. Minden politikus kénytelen négy évben, vagyis látványos formaságokban gondolkodni, így a távlatokat megalapozó cselekvésnek a maradéka is megszűnt.
A régi elvek elkopott töredékeiből, a szakmai önérdekek ügyeskedéseiből, a humán tehetetlenség reflexeiből és az új jóléti gondokból temérdek nagy gátat hordott össze az idő, amin úgy tűnik, hogy senkinek sem sikerült áttörni. (Talán Tony Blair jutott a legtovább, de ez hosszú elemzést igényelne.) A nemzeti színezetű új konzervativizmus viszont nálunk rájött, hogy erre az összesűrűsödött gátra építeni is lehet. És a visszataszító falanszteresedést egy korszerű és vonzó új rendiségnek tünteti fel. Ez már csak az újdonsága révén is népszerűséget hoz, mert sokaknak kimondhatatlanul elege van a régies és eredménytelen zsolozsmázásból.
Ez az új feudalizmus erősen különbözik az eredetitől, mert elvileg nyitott, mindenkinek módja van hatalmas munkával bekerülni akár a politikai, akár a gazdasági elitbe – be is fogják mutatni azt a néhány embert, akinek ez sikerül – és az ezért való törtetés, valamint maga az átalakulás Magyarországon régen nem látott dinamizmust teremthet, aminek számottevő a propagandaértéke.
A Fidesz ma nagy erővel tör előre ennek az új rendnek az építésében, de azért azt se felejtsük el, hogy hasonló nemzeti színű és konzervatív jellegű megoldások terjednek mindenfelé – Párizstól Varsón át Moszkváig, hogy csak a napóleoni háborúk főtengelyén maradjunk.
Magyar Bálint tanulmányának van gyenge pontja is: a befejezése. Hangsúlyozza persze az előző kormányzat felelősségét abban, hogy a Fidesz ilyen lehetőséget kapott az autokratikus berendezkedés kialakítására, de az okokat és a lépéslehetőségeket pártpolitikai szinten keresi, és csak ott. Holott ilyen világfolyamatokkal nehezen mehetne szembe egy ezerfelé figyelni kénytelen politikai szerveződés. A pártoknak sokkal kisebbek a mozgáslehetőségei, mint ahogyan azt általában feltételezzük. A párt alig cselekedhet másképpen, amint azt a választói akarat diktálja, még kevésbé térhet el gazdasági támogatóinak az akaratától. Csak létező közakarathullámokat lovagolhat meg, ezzel ügyesen manipulálhat, terelgethet és formálhat lappangó, nem tudatos szándékokat, szóval sok mindent tehet, csak azt nem, hogy létrehoz olyan tömeges akaratot, ami nincs.
Márpedig ma Magyarországon nem csak körvonalazódó szándékirányok nincsenek, de valójában a társadalom egykori rétegzettsége is teljesen összekuszálódott.
Új struktúra jött létre, amin aszerint helyezkedik el mindenki, hogy milyen távolságban van a globális gazdasági sikervilágtól. Átlépés alig van, olyan nagyok a távolságok. Gyomorfordító a most kirajzolódó, megerősített rendőrséggel védett új rendiség. Én mást reméltem ezektől a fiúktól. De ettől függetlenül is tudomásul kell venni, hogy kifulladt az a politikai ideológiai struktúra, aminek a fő vonalai a francia forradalomban rajzolódtak ki, a parlamenti jobb- és baloldalra tagozódástól kezdve a nagy társadalomjobbító illúziókig. Ma senki nem javítani akarja az életet, hanem lehetőleg mozdíthatatlanná tenni, bebetonozni, hogy védje meglévő helyzetét.
Azoknak, akik nem ezt akarják, mindent újra kellene gondolni. Mindent.
Értelmes életre kellene törekedni, amely szükségszerűen közösségi, és ha közösségi, akkor szolidáris a szegényekkel. Ehhez most éppen nem feltétlenül szükséges se Marx, se Sztálin. A másik oldalról tekintve a Szent Korona-eszme sem feltétlenül szükséges ahhoz, hogy ne keverjünk össze a világon mindent, így az értéket és kommersz igénytelenséget is.
A szerző a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezetének elnöke
