Úgy látja, hogy „az egészségügy szolgáltatássá tételének jelszava mögött a gazdasági racionalitás, a szegényekkel, elesettekkel szembeni érzéketlenség húzódhat meg, míg az oktatás esetében a rosszul felfogott gazdasági megfontolások mellett inkább az értékrend hiánya állhat”. Ugyanitt és ugyanezért kárhoztatja sokadszorra az iskolabezárásokat is, mondván, hogy a gazdasági racionalitás szempontjai alá rendelik az iskola „küldetését”. Felrója még a „liberális” oktatásügynek, hogy azt „állítja, hogy a gyermek majd saját maga képes lesz eldönteni, mi a jó és mi a rossz” minden kérdésben. Ennél is egyértelműbben fogalmaz háromnegyed évvel később, már a jövő fideszes–KDNP-s oktatáspolitikai vízióját vázolva, a biztos győzelem tudatában a Magyar Nemzet hasábjain közölt publicisztikájában.

A vége felé közeledő kurzus, mint mondja, cinikus politikát folytatott, amennyiben „a lényeg az volt, hogy a vegetatív életvitelre süllyedt sokaság ne lázadozzon a fejlődéshez normális esetben nélkülözhetetlen, a nevelésben szükségszerű kötelességteljesítés és erőfeszítések ellen, s eközben mind kevesebbet kelljen rájuk költeni”. Kilátástalan helyzetben élő honfitársaink tömegeiről ugyan mély megvetéssel szólnak ezek a mondatok, de mégsem kívánják sorsukra hagyni őket, egy szigorú, büntető oktatási szisztéma segítségével szeretnének, úgymond, embert faragni belőlük. Bár fölötte kérdéses ennek az elgondolásnak a hatékonysága, szimpatikusnak se neveznénk, legalább valamit kívánt kezdeni a legelesettebbekkel a közoktatás keretein belül.

„A közjó szolgálatába állított oktatásügyet nem lehet odadobni a pénzvilág érdekeinek. Az iskola az állam talán legfontosabb kötelezettsége és felelőssége” – szögezi le helyesen, és a nyomaték kedvéért még hozzáteszi: „A szakmai részletkérdésekben pedig a jövőben csak a pedagógusok és a neveléstudomány művelőinek álláspontját meghallgatva és megfontolva hozhatja meg döntéseit a politika”. Ezt, azt hiszem, méltán vehetjük ígéretnek, és eljött az idő, hogy számon kérjük.

Nem, elsősorban nem is az állami iskolák egyházi fenntartásba adásának törvényalkotói elősegítéséről van szó, ami elsősorban értelemszerűen az ország legszegényebb területein zajlik, vagyis a legkritikusabb pontokon, ahol „az állam kötelezettsége és felelőssége” ezerszeres, most mégis látványosan lemond róla, nem megsegíti az önkormányzatokat, hanem törvényalkotásával arra biztatja őket, hogy adják fel, adják át iskoláikat. Mindez a „baloldali-liberális” média feltűnő közönyétől kísérve történik, még Tatán is, ahol a szülők komoly és végül sikeres ellenállási mozgalmat szerveztek, majdnem teljesen magukra maradtak iskoláik védelmében, miközben a különben tényleg nagyszerű Tűzraktér és az érintett önkormányzat küzdelmeit nagy intenzitással követi – egyébként helyesen – a sajtó. Egy fontos szubkulturális tér, amit mi használunk, méltó a védelemre, alapszolgáltatásokat nyújtó intézmények sora országszerte, amelyeket nem mi használunk, nem bizonyult méltónak rá, miközben mindenki tudja, a helyi hatalomtól független helyi sajtó jóformán nem létezik Magyarországon.

Mindennél azonban még sokkal súlyosabb az, ami pár hete történt. Parragh László, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke azt nyilatkozta a Kossuth rádióban, hogy nem pusztán egyetért a tankötelezettségi korhatár 15 éves korra szállításával, hanem egyenesen a kamara volt a javaslattévők egyike ebben az ügyben. Csak arra lehet gondolni, hogy a képzetlen, olcsó munkaerő, mondjuk ki, a gyermekmunka miatt jöhet ez jól a kamarának. Erősen úgy tűnik, hogy a javaslatot tartalmazó Széll Kálmán Terv készítői Hoffmann Rózsával sem egyeztették tervüket, hiszen ő azt nyilatkozta, maga a 16-tal értene egyet, míg az államtitkár és stábja által kidolgozott oktatási törvénytervezet eredeti változatában még az szerepel, hogy: „A gyermekek tankötelezettsége 6 éves korban kezdődik, és 17 éves korig tart”.

A szerző irodalomtörténész