Bár Szőcs Géza kendőzetlen beismerése akár tiszteletet érdemelhet – az őszinte kormányzati beszéd igencsak ritka –, azt meg kell állapítanunk, ilyen szánalmas állami minimálprogramja nem volt még a kultúrának az utóbbi két évtizedben Magyarországon.

Érződik is némi zavar a Fidesz mögött álló kulturális elit tagjai körében. Ők ugyanis nem erre készültek. Lényegében két dolgot mondtak és írtak, két dologra biztatták az egyre nagyobb reményekkel kormányra törekvő Fidesz-politikusokat. Egyrészt arra, hogy szabják át az intézményrendszert, másrészt pedig arra, hogy adjanak sokkal több pénzt a kultúrának, mert ez a nemzet fölemelkedésének legfontosabb záloga. Ami az elsőt illeti, az átalakítás már tavaly megkezdődött,meglehetős káoszt teremtve az intézmények, szervezetek működésében – s tart mind a mai napig. Az új hatalmi elit egyes csoportjai össztüzet zúdítottak a kulturális alapítványokra, közalapítványokra – példaként említsük csak a befolyásos, jobboldali-konzervatív értékelvű Magyar Művészeti Akadémiát, amelynek tavaly márciusi kiáltványa egyebek között az alapítványok támogatásának teljes megszüntetését követelte. A kormány decemberi határozata kevés kivétellel el is rendelte a kultúra finanszírozásában kulcsszerepet játszó, autonóm működésű alapítványok fölszámolását, amit – utóbb derült ki – nem is olyan könnyű megoldani, mint azt eredetileg gondolták.

A kultúrprogramnak ez a része ezzel együtt a megvalósulás felé halad. Pénzből viszont nemhogy jóval több, sokkal kevesebb jut. Már a tavalyi pénzügyi zárlat is súlyos érvágás volt a kulturális intézmények, szervezetek életében, majd idén újabb megvonás következett, amely az egyetlen komolyabb állami kultúrafejlesztő projektet, az előző kabinettől megörökölt Márai-könyvprogramot sem kímélte (ugyanakkor kivételesen, egyes számára kedves szervezetek esetében nagyvonalú gesztust gyakorol a kormány, az említett akadémia például százmilliós rendkívüli kormánytámogatásban részesül).

Kettős arculatú tehát a változás: az alapítványokat „államosítják”, az állami és önkormányzati intézmények –például a színházak – élére kormányközeli igazgatókat neveznek ki, de az új vezetőknek kénytelen-kelletlen bele kell nyugodniuk abba, hogy pozícióba kerülésüknek ára van: kevesebből gazdálkodhatnak, mint elődeik. Egyelőre legalábbis nem várható, hogy emiatt lázadozni fognak. Inkább csökkentik a programot, szűkítik a nyitva tartást, „megértően” viselkednek. A szervezeti átalakítások – a többi között az is, hogy a kultúra elveszítette önálló miniszteriális pozícióját, és a legfontosabb döntéseket jelenleg a közigazgatási és a fejlesztési tárcánál hozzák meg –, továbbá a személycserék egyaránt hozzájárulnak ahhoz, hogy a hazai kulturális élet érdekérvényesítő képessége a nullához közelít. Nagyjából azon a szinten van, mint a rokkantnyugdíjasoké és a szociális segélyből élőké, tehát a legszegényebbeké, akikre ugyancsak megszorítások várnak.

Annyi előnyt mégis élvez a kultúra a rokkantakkal, segélyezettekkel szemben, hogy van egy szakállamtitkárság, ahol az érintetteket legalább szedálják. Az állami gondoskodásnak ez a formája valóban új, ha úgy tetszik, forradalmi cselekedet.

Zeneakadémia, zárt kassza FOTÓ: KOVÁCS BENCE