Az egyházakat azért kell megrostálni, mert – úgymond – sok közülük visszaél a kedvezményekkel. Erre azonban kínálkozna egy egyszerű és igazságos megoldás is: meg kellene szüntetni azokat az adókedvezményeket amelyek miatt „megéri” egy szervezetet egyházként bejegyezni. Amint azt a kereszténydemokrata politikusok bizonyára pontosan tudják, a keresztény egyházak hitéleti tevékenységének hatékonysága soha nem mutatott közvetlen korrelációt az érintett vallási hierarchiák gazdasági erejével (hogy mást ne mondjunk, a kezdetben források nélküli reformáció a tiltott-tűrt időszakban szorongatta meg leginkább az államvallásként regnáló katolicizmust). Ezzel tehát a hit semmit sem veszítene, a szekuláris állam (és a költségvetés) viszont sokat nyerne. Az egyházak pedig megszabadulnának attól a kísértéstől, hogy a kedvezményekért cserébe szolgálatokat tegyenek a politikának.

Ha az állam bizonyos közhasznú tevékenységeket (az oktatástól a betegellátásig) támogatni akar, tegye ideológiasemlegesen – úgy, ahogyan az adót is beszedi mindannyiunktól, felekezetre való tekintet nélkül. Adjon pénzt, ha egyháznak, hát neki, de versenyben, pályázatokon, eredményekkel kiérdemelve.

Az állami kedvezménynek ahhoz a szervezethez kell eljutnia, ahol az a legnagyobb közösségi értéket termeli, és nem oda, ahonnan a legtöbb szavazat várható érte. Másként nehéz nem arra gondolni, hogy az előnyt nem a gyerekeknek, a betegeknek stb. szánják, hanem kiválasztott ideológiáknak – ami semmiképpen sem a kormány hatásköre.

És ha a kormány rendet tesz az egyházak háza táján, kezdhetné a munkát például a törvény előtti egyenlőség biztosításánál. Elérhetné, hogy bizonyos köztörvényes bűncselekményeknél (például a pedofília esetében) ne jelentsen menlevelet, ha valamelyik preferált egyház alkalmazottja ellen kell eljárni. Most ugyanis az állami szemérmesség (amellyel egyébként lassan egyedül maradunk Európában) az egyházi személyek számára nem csak de facto büntetlenséget, de akár még zavartalan bűnismétlési lehetőséget is jelenthet.

Ha a kormányzat lemondana arról a jogi értelemben nem is létező lehetőségről, hogy megmondja, mely utak vezetnek az üdvösséghez, és nem kövezné ki ezeket az ösvényeket olyan privilégiumokkal, amelyeknek a hithez van a legkevesebb közük, akkor foglalkozhatna minden érintett a saját dolgával: a politikusok a politikával, az egyházak a híveik lelki életével. Mindenki csak olyasmit veszítene, ami amúgy sem jár neki: a hatalom az egyház által eltérített szavazatokat, az egyház a hitélet szempontjából amúgy is értéktelen hatalmi befolyást.